AZ IGAZI TREBITSCH
Egy nyomozási napló töredékei

Első töredék
New York eleste, avagy hová lett az aranyóra?

Azon nagyon kevesek, akik még képesek bármiben is igazán elmélyedni tudják, hogy néha, teljesen váratlanul valami lényegtelen, marginális, kívülről jövő esemény történik, amelynek a kutatásunkhoz semmi köze, mégis képes figyelmünket elvonni a saját magunk által kiszabott feladatról, akár hosszú időre is, egészen addig, amíg valamilyen radikális, leginkább az ördögűzéshez hasonlító eszközzel ki nem űzzük valóságunkból a betolakodót. Ilyen volt az én életem egy szakaszában Trebitsch Lincoln figurája, aki éveken átkísértett és egyszerűen nem volt hajlandó hazaköltözni az agyamból, noha éppen minden erőmmel egy Roland Juno 106 analóg szintetizátor segítségével New York megmentésére próbáltam koncentrálni, biztosan tudva, hogy én vagyok az utolsó az időből érkezett kémek közül, akinek ez sikerülhet. Amint sikerült beállítanom a megfelelő hangszínt, kidolgoznom a filterek helyes sorrendjét, és helyére került a totális mantra minden szava, hirtelen előugrott a semmiből egy szúrós szemű, nagy fülű, kellemetlen figura, nagy határozottsággal mondott valami tökéletesen érthetetlent Lugosi Béla akcentusával és hosszú láncon meglóbált egy aranyórát, amit aztán számtalan zsebei egyikébe süllyesztett. Volt, amikor a gesztus után azonnal eltűnt, volt, amikor ottmaradt és tovább tevékenykedett a tudatomban, napokig, hetekig, hónapokig egyhuzamban.

Munkámra nem tudtam többé figyelni a hívatlan látogató miatt. Bevágtam a Juno-t a zaciba és elkezdtem újra partikra járni. A szúrós tekintetű kísértet oda is követett. Körülbelül abban az időben, amikor New Yorkban tetőzött az extasy-hullám és a heroin kezdett látványosan visszajönni, úgy 1989 körül egy őszi reggelen Nikki Nichols, Bowie egykori szobalánya háromnapos szexorgiájának leszálló ágán heverve találtam magam, egy penthouse lakásban, a Broadway és Houston Street kereszteződésében álló ház tetején. Alkalmi partnereim, egy midnight cowboy Jersey-ből és Tonya, a rendőrnő a legsötétebb Bronxból már aludtak a fűtött, vibráló waterbed két sarkában, mint két szép, elégedett állat. Nikki Nichols még mindig az éjfél körül meghívott szemetesembereket szopta, hiába, már azok is aludtak az ópium, hasis és Budweiser sör miatt. A többi vendég a teraszon csevegett, ahogy az extasy megszólaltatja még a némát is, mint a verebek. Unatkoztam. A meditációs szoba alacsony asztalán, a pentacrossal díszített, fekete oltár előtt találtam egy Churchill Morning szivart és egy könyvet, bizonyos Wasserstein úr tollából. Felnyitottam a könyvet, s hirtelen ugyanazok a szúrós szemek meredtek rám, amelyek miatt kénytelen voltam zaciba vágni a Juno-t. Elolvastam a képaláírást: Trebitsch Lincoln, alias Chao Kung apát Sanghaiban, 1941. Fuck you, mondtam. Zsebrevágtam a könyvet, megkerestem az esernyőmet és hazamentem Brooklynba. A következő évek - néhány, El Morro, New Mexicóban töltött varázsos hónap kivételével - utazással teltek. Először Montrealba, Kanadába utaztam, onnan Hamburgba, Németországba. Németországból Londonba, Angliába, onnan Koppenhágába, vissza New Yorkba, New Yorkból Ploiestibe, az olajföldekre Romániában. Innen Münchenbe vitt az utam, Münchenből Shanghaiba, majd Ceylonba és végül Indiába. Levéltárakban, könyvtárakban kutattam és túlélőkkel beszéltem, amíg össze nem állt a kép és meg nem tudtam, hogy kivel van dolgom. Tudni, hogy ki nem hagyja békén az embert, az egy dolog, megszabadulni a zavaró látogatótól, az egy teljesen más ügy. Felkerestem egy amerikai boszorkányt, Elaine Bentont (alias Saber), akit New Mexicóban ismertem meg egy peyote ceremónia során. Nagyon sokat kért a tanácsért, gyakorlatilag mindenemet, még a Juno 106 zálogjegyét is diszkréten a kristálygömb alatt kellett hagynom, hogy végül megmondja: ahhoz, hogy egy kellemetlenkedő démontól vagy szellemtől megszabaduljon az ember, meg kell találni a helyet és az időt, ahonnan a szörny a világra pattant és ott, a saját területén kell jobb belátásra bírni a hülyítő víziót, a saját eszközeivel. Másnap már a Budapest felé induló Delta gépen ültem walkmanommal, gitárommal és egy korai laptoppal ölemben. Harmadnap pedig az országúton találtam magam, egy kölcsönkért kocsiban, a Dunával párhuzamosan délre araszolva Paks szerény városa felé, egy véget nem érő eső melankóliájában.  1992-t írtak akkor, megtörtént közben a rendszerváltozás, mondták a barátaim. Én ennek semmi jelét nem láttam. Ugyanazok az arcok hazudtak ugyanazoknál az asztaloknál és a szag sem lett jobb, csak a zaj lett nagyobb. 

A következő részletek a naplómból valók. Jegyzetek, amiket Pakson vetettem floppyra, ahogy a Trebitsch Lincoln nevű démonnal párbajoztam a szűnni nem akaró esőben, egy furcsa város díszletei között. A mentális egészségem visszanyerése érdekében folytatott küzdelem során egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés: ez a szúrós szemű, érthetetlen dolgokat kibírhatatlan akcentussal prédikáló figura nem más, mint Magyarország igazi szelleme, amely minden megtisztulási kísérlet ellenére valahogy mégis benne maradt a koponyámban. Ott lapul, tevékenységre készen egy sárga sarokban, s ha nem sikerül onnan eltávolítanom és visszazavarnom a pokol égett disznózsírszagú mélységes bugyrába, nemcsak a Duna völgye veszik el, de New York is, s vele az emberiség utolsó reménye, a végtelen, örök tisztaságot ígérő Amerikai Álom. Akármennyi időt töltöttem Pakson, évszázadoknak tűnt. Tudom, ha nem lett volna nálam az öreg Gibson gitár, még ma is Pakson lennék, s mára már a laptopomat is lefagyasztotta volna Trebitsch.  De nálam volt a gitár, s benne Bill Halley, ezért egy tavaszi napon már újra az úton voltam, s a távolban feltűntek Budapest fényei. A fejem olyan tiszta volt, mint még soha, a sztereón Bob Marley. A szúrós szemű idegen eltűnt az eseményhorizontról, s hosszú évek óta először pontosan láttam az élettervemet. Egy dolog zavart csupán. Trebitschel együtt eltűnt a mellényzsebemből a duplafedelű aranyóra is, amit apámtól kaptam, miután sikeresen átpuskáztam magam az érettségin. Az órát 1876-ban gyártották a törpék Svájcban. Tizennyolc rubin kő volt benne, s három díjat kapott pontosságáért, az utolsót az 1900-as világkiállításon, Párizsban.

Numbers 13. 17

 Sokak szerint Trebitsch Lincoln (született Ignátz), Caleb, Juda nagy kémjének ágyékából (Számok Könyve, 13. 6) származott. Az exodus során a Caleb család előbb az Izraelt Krisztus után 70-ben szétromboló rómaiak elől Spanyolországba menekült, majd onnan a Szent Inkvizíció által üldözve jutottak Csehországba, annak Morávia tartományában lévő Trebic városába. 1726-ban, Hatodik Károly, a Szent Római Birodalom császára kibocsátotta a Familantengesetz néven ismerté vált törvényt, amelynek az volt a célja, hogy határt szabjon a zsidó népesség elszaporodásának a Birodalomban. A törvényt később megerősítette Hatodik Károly lánya, Mária Terézia császárnő is. A törvény megszabta, hogy hány zsidó család élhet egy-egy településen. Kényszerből kialakult a tradíció, amely szerint csak a családok elsőszülött fiai maradhattak szülőhelyükön, a többinek el kellett költöznie, olyan helyeken próbálkozván a családalapítással, ahol kevesebb a zsidó. Így érkeztek meg a nagy Caleb ivadékai, a morvaországi szülőhelyükről elnevezett Trebitschek Paksra, valószínűleg hajón, az akkor még kék Dunán.

 Paks esővel fogadott, s alig volt olyan nap a következő hónapok alatt, amikor ne szemerkélt, esett, zuhogott, vagy ömlött volna az eső. Ezért időm nagy részét bérelt szobámban, vagy a városi könyvtárban töltöttem, a Trebitsch Ignáczra vonatkozó adatok után kutatva az Interneten és régi dokumentumokban.  A városi könyvtár az egykori zsinagóga épületében működik. Mellette autóparkoló. Itt állt egykor a Trebitsch család háza. Itt született, a módos kereskedő Trebitsch Nátán és felesége, Júlia frigyéből a 14 (mások szerint 16) Trebitsch testvér, köztük második fiúként Ignácz. A hat életben maradt fiúgyermek közül a legidősebb, Vilmos kiemelkedően jól tanult az iskolában, bankár lett belőle, aztán megtébolyodott. A harmadik Trebitsch fiú ugyancsak jó tanuló volt. Belőle később, a huszadik század első éveiben, Tarcai Lajos néven a Magyar Szociáldemokrata Párt vezére lett, majd Amerikába emigrált, ahol megalapította az Újvilág első magyar nyelvű szocialista lapját.  A negyedik és ötödik fiú - József és Simon - ugyancsak az Államokba emigrált, míg a hatodik, Sándor, Magyarországon maradt, ahol megölték a nácik a második világháború során.

 Egy szürke délutánon, amikor csak szemerkélt az eső, meglátogattam a régi zsidótemetőt. A paksi régi zsidótemetőt magas téglafal választja el a nem zsidó temetőtől. A magas téglafal minden irányból takarja a helyet, ezért az idegen észre sem venné, hogy a régi zsidótemető mellett sétál. A nem zsidó temetőt nem takarja kőfal, minden irányból jól látható. A bejárat egy ház udvarán keresztül vezet, ennek a háznak a kapuján kell előbb csengetni. Csengettem. Kijött egy fogatlan, tetovált ember, alsónadrágban. Mint kiderült, ő volt a temetőőr. Korábban a határőrségnél szolgált. Meglehetősen részegnek tűnt. Sok szaros alsónadrágot láttam már, ha Allan Ginsbergét nem is. Ez volt viszont az első alkalom, hogy olyan alsónadrágot láttam, amely elől is szaros volt. A fogatlan, tetovált, részeg ember a szaros alsónadrágban - folyamatosan beszélve - átvezetett az acsarkodó kutya által őrzött udvaron. Bemutatott a családjának. Valamennyien alsóneműben álltak a szemerkélő esőben, nézték, ahogy bemegyek a temetőbe. A paksi régi zsidótemető már nincs használatban. Nem maradt, aki ide temetkezne. Sétáltam a szemerkélő esőtől nedves fűben, a süppedt sírkövek között. Szeretem a régi zsidó temetőket. Arra tanítottak meg, hogy kétezer év nem nagy idő. A prágai régi zsidótemető, ahol Rabbi Yehuda Loeb, a Gólem megalkotója pihen, a kedvencem. 1979-ben Szitányi Gábor és Gregor Davidow társaságában egy kellemes éjszakát töltöttünk a párizsi Pére Lachaise temető zsidó szekciójában. Egy tervezett, de soha meg nem jelent SPIONS album borítójához készítettünk felvételeket. Találtam elhagyott zsidó temetőt az Antillákon is, egy apró szigeten, a Zsidó Öböl - ahol százötven éve a rabszolgapiac működött, - közelében, a domboldal kiszáradt bozótjai között rejtőzködve. A héber nyelvű feliratokat már jórészt olvashatatlanná csiszolta a sós, tengeri szél.  A paksi temető sírjai nem álltak egymáshoz annyira közel, mint a prágaiak. Itt rövidebb időt töltöttek a messziről érkezettek, mint Prágában, mielőtt továbbutaztak volna.

 A szaros nadrágú, tetovált, fogatlan troglodita mindenhová követett. “Úgy temették el őket” - mondta selypítve, - “hogy asz egyik keszükben kész van, a mászikban kő, hogy a feltámadászkor azonnal a gójokra támadhasszanak”.  Honnan tudhatja, gondoltam. Ez itt vagy kiássa a sírokat, vagy hazudik. Vagy mindkettő. Baksis, sáros udvar, felsorakozott család, acsarkodó kutya, bezárul a kapu, a magas téglafal mellett hazafelé a szemerkélő esőben. Hátranézés: nem jönnek-e utánam. Otthon belélegzés, walkman, Bob Marley: Exodus. “Exodus - movement of the people...” A függöny mintázatából szúrós szemek materializálódtak, majd lassan a teljes, fekete kínai selyempizsamába öltözött figura is előtűnt. Levette a sapkáját és a tar koponyáján vöröslő tizenkét csillag formájú sebhelyre mutatott. “1931, május tizedikén, Shanghai-ban, Kínában égették e tizenkét csillagot a koponyámba, boddhisatvává való kinevezésem éjszakáján”, mondta, “A tizenkét nidánát, az Időkerék tizenkét küllőjét, a tizenkét órát reprezentálják. A nevem Chao Kung. Kövess, ha tudsz”. Nem mozdult. Sovány testének körvonalai egyre valósághűbbek lettek. Nem pislogott, nem vette le rólam a tekintetét, csak nézett, mint a televízió. Felálltam, elővettem a péniszemet, megmutattam a fejébe fúrt lyukba fűzött aranygyűrűt a tizenkét fokföldi gyémánttal. “1985, Brooklyn”, mondtam, “a kövek nálam is az időt szimbolizálják, de ezt más is érzi.” Visszalakatoltam a hűséges szerszámot, aztán kivettem tokjából az öreg Gibsont, Brian Briggs ajándékát. “Bill Halley”, mondtam, “1955. Rock Around The Clock”, s elkezdtem a számot: “One - Two: One-two-three o’clock, four o’clock rock...” Chao Kung visszahelyezte koponyájára a sapkát. Egy hosszú láncon függő aranyórát húzott elő pizsamája zsebéből, hangsúlyozottan meglóbálta, majd eltette. “Találkozunk”, mondta nyomatékosan és beleolvadt a függöny mintázatába. “We’re gonna rock tonight...” Elhúztam a függönyt. Enyhe szantálfaillata volt. Kinyitottam az ablakot. A szemerkélő esőn át fel-felvillantak az atomerőmű fényei. Rámentem az Internetre, AltaVista, WebCrawler, Infoseek, Yahoo.

 A Trebitsch család az 1890-es évekkel Budapestre költözött. Az apa, Trebitsch Nátán rosszul spekulált a tőzsdén és hamarosan tönkrement. Az ifjú Ignatius - miután hiányzásért megbukott az iskolában, - 1895 szeptemberében beiratkozott a Színművészeti Főiskola színész szakára, de nemigen látogatta az órákat. Egyetlen vizsgát sem tett le, egyetlen házielőadásban sem szerepelt. A következő év októberében engedélyt kapott, hogy újra beiratkozhasson, de ezúttal sem igazán érdekelte az ottani hablaty. Ez a két év alapvető fontosságú lehetett az ifjú Trebitsch életében, mert egy 1897-es rendőrségi jegyzőkönyv szerint már aranyóra ellopásával gyanúsították. Bíróságra nem került az ügy, mert Trebitsch lelépett a törvény elől. Saját visszaemlékezései szerint ekkor járta be először a világot, eljutván - többek között - Észak- és Délamerikába is. Annyi bizonyos, hogy eljutott Angliába, s ez önmagában nem kis teljesítmény egy kemény orthodox vallási törvények szerint nevelkedett tinédzsernek Paksról. 

 Kopogtattak. Háziasszonyom lánya, Barbara kérdezte, hogy nincs-e valamire szükségem. A család átment Dunaújvárosba, kutyaviadalt nézni. Amikor Barbara meglátta gyémántjaimat, azt mondta “Aha”. Reggelre a szemerkélő eső trópusi záporba váltott, ami a rádió szerint elmosta a Paks és Dunaújváros közötti utat. Amikor este megmondtam Barbarának, hogy nem adom neki a gyűrűt, azt mondta “Aha” és kiment. Másnap, nagy kerülővel hazajött a család. Barbara beszélhetett velük, mert még aznap délután kirúgtak a lakásból. Az éjszakát a kocsiban töltöttem. Reggel kivettem a legnagyobb és legszebb kiadó házat Pakson. Még aznap éjjel előjött Trebitsch a nappali szoba tapétájából. Nem mondott semmit, csak letett az asztalra egy ópiumpipát és egy dió nagyságú ópiumot, aztán szétfoszlott a semmiben.

Harmadik töredék
A gravitáció hatása a lelkiismeretre

Ezeket a sorokat 1999 március végén vetem floppyra Hermione, Aqua Marina, Rosemarie és Enigma nővérek gondos ápolása alatt, egy titkos helyen, ahol nem tudnak elérni a politikusok és disznózsírmámorban fetrengő szabadcsapataik. Az emberi agy csúcsteljesítményét jelentő technológia és a hozzákapcsolt gépemberek éppen belgrádi barátaimat, Masát és Lunát gépágyúzzák, bombázzák, rakétázzák, lézerezik, próbálják elégetni.  Nem őket akarják ugyan kinyírni, de ha úgy alakul, akkor csak azt mondják majd: “collateral damage”, s ezzel a maguk részéről le lesz tudva a dolog.  Végre sikerült meggyőznöm Masát, hogy jöjjenek el Budapestre, amíg még járnak legalább a vonatok, s húzzák ki itt, bármilyen lehangoló is a vidék, amíg valahogy vége lesz a kolosszális őrületnek. Beszéltem Masa férjével, Gorannal, Luna apjával is New Yorkban. Idiótának hívja magát, amiért nem menekítette ki a családját Belgrádból, amikor a politikusoknak ez az új házibulija elkezdődött. Egy jobboldali, konzervatív, a cselekvésképtelenség filozófiáját konok felsőbbrendűséggel hirdető, lassan leálló agyú barát segítségével sikerült Masa és Luna számára lakást szereznem, telefonnal, melegvízzel, közel az életet jelentő metróhoz. Idáig jutottam, amikor hallottam Ed-től, az Egyesült Nemzetek Szarajevóban dolgozó munkatársától, hogy már a nőket sem engedik ki Szerbiából, mert elérkezett az ideje, hogy revánsot vegyenek a rigómezei vesztes csatáért, s ez nőáldozatok nélkül nem megy.  Patthelyzet a sorssal. Az biztos, hogy nem fogok békében nyugodni a síromban, amíg meg nem látom a világ összes politikusát, csíkos pizsamában, vizeletmintával a kezükben sorban állni a Központi Elmegyógyintézet olíva zöldre festett, rácsos ablakú folyosóján. 

Paksot látni és meghalni. Minden, a Szabad Világban született barátomat Paksra irányítom, ha azt kérdezik, mit érdemes megnézni Magyarországon. A város Tolna megye legkedveltebb turisztikai célpontja. A statisztikák szerint Paksot évente 30-35 000, az atomerőmű iránt érdeklődő turista keresi fel. Az erőmű évezredekig sugárzó szemetének eltakarítása sokkal többe fog kerülni, mint az erő, amit boszorkánykonyháján teremt.  És itt, a régi zsinagóga (most közkönyvtár) mellett álló kántor-házban (most gépkocsi parkoló van a lebontott ház helyén) született Trebitsch Lincoln, akiért most ez a New Yorkban ázott ólomharang szól. Paksnak annyi köze van a bevezetőben elhangzott történethez, hogy egy Scud rakétával Jugóból könnyen el lehet érni, s onnantól kezdve nemcsak arról lehet majd megismerni a magyart, hogy utoljára megy be a forgóajtón, és először jön ki, hanem arról is, hogy világít a sötétben. Az igazi Trebitsch pedig úgy viszonyul mindahhoz, amit egyáltalán fel tud fogni az ágybavizelőknek ez a kis közössége itt, ezen a gravitációs mélyponton, hogy szerintem ő a politikus, a semmihez nem értő, ugyanakkor remekül megélő ‘képviselő’, a tipikus donauer archetípusa.  Engem ugyanis nem képviselhet, soha nem is képviselt senki. Még anyám sem, aki pedig mást sem tekintett életfeladatának. Képviselni ugyanis senkit sem lehet. Ezt mindenki tudja, aki valaha is felkerült a rockszínpadra.  Még azok az ágybavizelők is tudják, akik ma este Yetit, a Hegyi Embert próbálják iróniára hivatkozva újként elővezetni valamelyik penészszagú légópincében Budapesten. Attól, hogy a rock and roll meghalt, még él, s mint olyan tökéletesen tudja, hogy egy gitárszólót, egy Robert Plant-i ordítást (“Woman! - Deep inside!) nem lehet imitálni, nem lehet képviselni. Az iróniát pedig nem érti senki. Az emberi élet ugyanolyan, mint egy gitárszóló, vagy a torokból kitörő ősöröm. Imitálhatatlan, utánozhatatlan, egyedi, képviselhetetlen. Tök más, mint a másik. Az emberi természet pedig olyan, hogy elsősorban és mindig a saját érdekeit érvényesíti. Aztán, ha marad ideje és szívjósága, fél kézzel, félszívvel talán tesz valamit a rábízottakért. Ezért nem szabad hinni a politikusoknak, mint ahogy senkinek, aki azt mondja, hogy megbízhatsz benne. Nem lehetsz eléggé paranoid, ezt vésd a fejedbe és próbáld meg mindig éberen, tiszta fejjel képviselni a saját érdekeidet.  Mindig egyedül vagy, részeg, mindenre képes csürhével körülvéve. Az autóvezetésben úgy hívják ezt, hogy: ‘defensive driving’.

A napok Pakson, hét évvel ezelőtt szorgalmas munkával teltek, egyedül, gonzo stílusban. A nappal keltem és soha nem aludtam napi négy óránál többet, a nagy Napóleon példáját követve. Szexuálisan az atomerőmű látványával izgattam magam. A kitörni készülő radioaktivitás mindig felizgat. Miután elmerengtem Paks sugárzó realitásán, figyelmem az ablakom alatt parádézó lányok felé fordult. Paks lányai egyértelműen a legszexisebbek az országban, a csizmájukra tapadt sár ellenére, vagy talán éppen azért.  Ahogy finoman rázzák a dolgot az esőben. Ahogy ők tudják mondani: Aha. Tudnak valamit, amit rajtuk kívül csak bizonyos beduin törzsek nőtagjai tudnak, nevezetesen: beteszed, és nem bírod többé, nincs is kedved kivenni, amíg el nem engedik.  Ahhoz pedig idő kell, nagyon sok, nagyon kellemes idő. Közben nincs olyan izma, idege, rejtett véredénye a gondolkodásra és szavazásra használt szerszámodnak, amely el ne andalodna.  Ezért van az, hogy a Duna völgy legkiválóbb basszusgitárosai Paksról kerülnek ki.  Lustaságukat viszont egyértelműen az atomerőmű okozza. Ezért nem viszik soha többre egy íróasztalnál a cenzorbizottságban. Nyugdíjat viszont kapnak, ha nem is sokat.

A Trebitschtől kapott ópium hamar elfogyott. Lenke elszívta, megette, benyomta magába.  Azt mondta, hogy egyik vízióból a másikba utazott tőle, mint az Ezeregyéjszaka meséi.  Látta a törvény elől menekülő Trebitschet megérkezni Londonba a lopott aranyórával 1987 ipari évében, Viktória királynő uralkodásának Gyémánt Évfordulóján. Ez az út Trebitsch esetében az összes későbbi utazást szimbolizálta. Soha többé nem maradt egy helyen néhány hónapnál tovább, kivéve, amikor elvesztette az útlevelét, vagy éppen bebörtönözték. Az utazás Trebitsch számára nem szórakozást, nem is tanulást jelentett, hanem betegséget.  Hatalmas tehetsége azért forgácsolódott szét, mert nem volt képes fókuszálni, egy-egy helyen elég ideig maradni.  Olyan volt, mint a majom, amelyik felszed dolgokat, aztán hamar beléjük unva eldobja őket. Angliába érve Trebitsch misszionáriusok fogságába esett. Miután eladta a Budapesten lopott aranyórát, hamar elfogyott a pénze. Az East End-en kószálva így került be Lypshytz tiszteletes zsidókat segítő Barbican missziójába, amely a londoni, a Zsidók Között A Keresztény Hitet Terjesztő Társaság egyik alvállalkozása volt, az Anglikán Egyháztól szipkázta a bürokratáit fenntartó pénzeket. A hely jellemzéséül elég, ha néhány pontot idézek a vállalkozás Epstein tiszteletes által megalkotott alapszabályából:

"1.  A csengő első hangjára mindenkinek EGYSZERRE fel kell kelnie, meg kell mosakodnia hideg vízben, fel kell öltöznie, el kell végeznie a rábízott munkát, meg kell csinálnia az ágyát, és le kell mennie a Lecke Szobába, reggeli imára.

9. Mindenféle durva kifejezés, egymás gúnyolása, tréfálkozás szigorúan tilos.

16. Zsidókat meglátogatni, időleges megkönnyebbülést keresni tőlük, vagy bárkitől szigorúan tilos.

17. A bentlakók kötelesek vasárnaponként legalább kétszer templomba menni, ahol nagyon tanulékonynak, érdeklődőnek és áhítatosnak kell mutatkozniuk az istentisztelet alatt.

18. Minden bentlakó köteles kívülről megtanulni az Újszövetséget, valamint az Ószövetségben foglalt messianisztikus jóslatokat. Pontosan ismerniük kell az Embernek Fia történetét, csodáit, paraboláit, valamint gondosan tanulmányozniuk kell az Apostolok Cselekedeteit, a Zsidók Episztofáit, a Rómaiakról szóló példázatokat és kívülről meg kell tanulniuk a Katekizmust, választott nyelvükön."

 Mindezért naponta háromszor meleg ételt (aki ismeri az angol konyhaművészetet, annak pontos fogalma lehet arról, hogy milyen lehetett a szegényeknek biztosított kaja), egy nagy, közös, hideg és nyirkos hálóteremben kis, hideg, kemény, nyirkos ágyat és hideg, nyirkos pokrócot kaptak a segítségre szoruló zsidók.  Trebitsch nem sokáig bírta az úgynevezett menhelyen. Hamar lelépett, s vele együtt, különös módon eltűnt Lyphsytz tiszteletes feleségének aranyórája is, láncostul, valamint egy másik zsidó emigráns útlevele. Miután abban az időben - oh fejlődés, oh folytonosan növekvő emberi szabaságjogok - még nem volt szükség országok közötti utazáshoz útlevélre, nem igazán lehet tudni, hogy miért volt szüksége az ifjú Ignácznak erre a dokumentumra. Lypshytz tiszteletes bejelentette a lopást a londoni rendőrségen. Trebitsch azonban időközben bántatlanul visszatért Budapestre.

 Lenkét csak egy módon lehetett elhallgattatni. Ő úgy hívta: szaxi.  Feltettem Bowie Low CD-jét a Sonymra ilyenkor, vagy egy Johnny and The Hurricans számot (Buckeye, Crossfire, Red River Rock), és máris repültünk. Messze Paks ázott cserépteteje felett, a Dinári Alpokon át, vissza Görögországba, Pathmos szigetére, hogy megtudjuk mi vár ránk a furcsa narkomántól, akit Jánosnak hívtak.

 Találkoztam egy lánnyal Pakson. A szeme néha zöld volt, néha szürke. Szív alakú szája volt és minden David Bowie számot ismert. Napközben titkárnőként dolgozott az erőmű egyik asztala alatt, hétvégeken a ‘Suffragette City’-t playbackelte a kultúrteremben, férfiruhában, festett szakállal és bajusszal. Senki sem tudott nála bájosabban hazudni Pakson. Azzal pedig, ahogy ő mondta a paksi lányok divatja szerint, hogy “Aha”, még a ki nem mondott kérdéseket is meg tudta válaszolni. Egy hegyes fülű, tiroli nadrágos manó hozott bennünket össze a régi zsidó temetőben. Engem azzal csábított oda a manó, hogy az egyik sír kabbalisztikus felirata fontos információkat tartalmaz Ignatzius Trebitsch Lincoln horoszkópjáról. Princess Mirage - ahogy később a lányt elneveztem, - azért jött, mert a manó szerint a régi zsidótemetőben olyan virágok teremnek, amelyek megmutatják a jövőt a beavatottaknak, és Cseresznyevirág éppen ilyen virágra vágyott.

Mivel nyugodt körülmények között akartam tanulmányozni a sírfeliratot, megvásároltam a temetőőrt és családját egy napra. Kimosattam az alsóneműiket, befizettem őket a gőzfürdőbe és egy hajókirándulásra, a kutyáikkal együtt, fel-le a Dunán, szolárium, minibár, agyaggalamb lövészet, Zámbó Jimmy Look-A-Like Contest, bingo. Megkaptam a temetőkulcsot. A kaput nyitva hagytam. Így lepett meg Princess Mirage este hét körül, amikor az eső elállt egy fél órára. Megmutattam neki a virágot, amit keresett az alkonyi fényben és ő megmutatta a sírfeliratot, amit én kerestem. Amint kiderült, ezt a sírfeliratot mindenki ismerte Pakson, ahol a lakosság nagy része aktív művelője a kabbalisztikus tudományoknak. Nem ritka eset itt, hogy valaki levitálni kezd az esőben, vagy megátkoz a kabinos.

Paks mágikus város és a paksi lányok már kora gyermekkorukban biztos tudatában vannak minden olyan varázsnak és eljárásnak, amikkel magukhoz tudnak láncolni minden fiút, vagy férfit. Gyakran kényszerített telepatikus eszközökkel egy-egy paksi lány, hogy a rabszolgája legyek és vigyem utána a gitárt, vagy a dobszerkót az esőben, mint egy alvajáró kölyökkutya. Princess Mirage mágiája minden általam ismert paksi lány hatalmánál nagyobb volt. Segített megfejtenem a sírfeliratot, aztán lementem vele a folyópartra, ahol az esőben, térdig az enyhén foszforeszkáló iszapba süllyedve hallgattunk Walkmanon egy régi Bowie dalt. “The sunmachine is coming down and we’re gonna have a party...”. Memories Of A Free Festival. A Holdat ugatták a hátunk mögött a paksi kutyák. Másnap este már együtt playbackeltünk az Atomban. Néhány hét múlva, egy szombati napon, ahogy éppen az ‘All The Young Dudes’-t playbackeltük, Princess Mirage egyszer csak eltűnt mellőlem a színpadról, ahogy csak kísértetek szoktak. Helyette Trebitsch Ignácz jólismert szemei jelentek meg a falakon, mint egy tükörteremben, s megszólalt a csikorgó fahang, valami iszonyú kiejtéssel gyilkolva az angol nyelvet: “Now I got ‘er. I am gonna keep ‘er”. Aztán kínaiul mondott valamit, amit nem értettem. “Találkozunk mi még. Kövess, ha tudsz.” - búcsúzott. Egy kis piros dobozt emelt a szeme elé: “Ebben lakik már Princess Mirage. Kövess, ha tudsz.” Felemelte a doboz fedelét és finoman belehelyezett egy selyemcukrot: “Egyél drágám.” Aztán a szúrós szemek és a kis, piros doboz beleolvadtak a sötétbe.

A videó magától megállt, kikapcsolódott a projector, lehullott a bársonyfüggöny, s elé a tizenkét centiméter vastag, sugárzásbiztos ólommal bélelt vasfüggöny. Kialudtak a reflektorok, ott álltam egyedül a sötét színpadon. Bekapcsolódtak a mennyezetre szerelt tűzvédelmi zuhanyok, jól eláztam, mint ahogy a közönség is a nézőtéren. Princess Mirage ezt a tragédiát a jövendőmondó virág jóslatából már előre tudta, mégsem mondta meg. Ez fájt. Az Atom Bár közönsége mindebből nem vett észre semmit. Azt hitték, hogy a Princess eltűnése és az azt követő események részei a shownak. A zuhany is. Furcsa dolgok történtek esténként az Atom bár színpadán. Amint a műszak kicserélte a biztosítékot, DJ Testify feltette az Avalont a Roxy Musictól és a személyzet kék színű koktélokat adott mindenkinek, gratis. Az Atom bár kellemes atmoszférája gyorsan helyreállt.

 Otthon elővettem Trebitsch horoszkópjának adatait, amelyek világosan azt mondták, hogy Ignatius Trebitsch Lincoln részt fog venni Hitler oldalán masírozva a Knapp puccsban és gyorsan a puccsisták PR főnöke lesz. Így is történt. Hitler tudta és tolerálta Trebitsch Lincoln származását, annyira tüzes elkötelezettjét az ébredő fasiszta mozgalomnak látta a komoly, korrekt úrban. Így tűnt el Hitler híres aranyórája, az egyiptomi hieroglifákat mutató fedéllel, a Knapp puccs utolsó óráiban. Nem tudni percre pontosan, hogy mikor tűnt el az állítólag Wagner hagyatékból származó aranyóra, amelyet Hitler még a francia fronton, közvetlenül az őt időlegesen megvakító gáztámadás előtt kapott csomagban a hinterlandból. A csomagon nem volt feladó, csak rúzsnyomok, és egy monogram pecsét: PM. Amint világossá vált a Knapp puccs teljes kudarca, Hitler a mellényzsebéhez nyúlt, hogy megnézze a történelmi esemény, a puccs vége pontos idejét, feljegyzései számára. Az óra nem volt a zsebben. Hitler átkutatta összes zsebeit, de az órát egyikben sem találta. Jobbra nézett, ahol mindvégig ott állt, szúrós szemeivel az ellenséget figyelve a megbízható Trebitsch. Most nem volt ott. Eltűnt, mint egy kísértet. Hitler arca eltorzult a dühtől. “Az átkozott”, ordította és kesztyűs kezével belevágott a levegőbe, “Ausradieren!”.

 Bementem a szobába, ahol eddig Princess Mirage lakott. Aznap akartam átadni neki szülinapi ajándékait: egy Kenzo parfümöt, trópusi virágokat és egy napszemüveget, mert tudtam, hogy az övé elveszett egy dunaparti sétán. A szobában enyhe szantálfa illat volt. Nem láttam a két lakkbőröndöt, sem a Princess ruháit és ékszereit.

 Elköltözött. Az ágyon boríték. Felnyitottam és kivettem a levelet. “Elmentem Trebitsch-el. Nem fogsz többé látni. De legyünk nagyon jó barátok. Satöbbi”. Az ajándékokat és a virágot az ágyra tettem. “Szegény, szegény Princess Mirage”, gondoltam. Félreértett valamit a horoszkópban. Talán azt hitte, Trebitsch egy sikerember. A Princess-t a pénz nagyon vonzotta, ezt korábban is észrevettem playbackelés közben, egy-egy árulkodó, Madonnaesque gesztusán. Ahogy tartotta a mikrofont. Nem tudta, hogy Trebitsch 1942-ben, Shanghai-ban, Japán fogságban, Chao Kung apát néven, tábori kórházban, koldusszegényen fog meghalni, csirkepörkölt mérgezésben, amelyet egy magát cigánylánynak mondó, a helyi kabarékban pajzán kuplékat éneklő pesti zsidóasszony hozott be neki szerelemből, szánalomból. Trebitsch akkor már húsz éve nem evett sem paprikát, sem húst. Az általa vezetett szerzetesrendben volt egy fiatal lány, aki a fakult, régi fényképeken a kopaszra nyírt fej ellenére engem Princess Mirage-ra emlékeztet. Margot Markuse, Tao Lo volt a neve, később úgy hívták: Jhanananda. Volt olyan hír is, hogy Trebitsch köntöse zsebében találtak egy kis piros dobozt. Selyemcukor volt benne és egy elszáradt cseresznyevirág. A doboz fedelén cizellált monogram: PM. Princess Mirage.

Ötödik töredék
Mit lopott a hittérítő?

Princess Mirage eltűnése után nem találtam többé a helyem Pakson. Nehéz volt a szívem, mint a kő. Többé nem is playbackeltem. Egyedül nem jó. Elmentem néha az esőben a régi zsidótemetőbe és bolyongtam a sírok között, abban a reményben, hogy találok esetleg valami jelet, valami kis titkos üzenetet a hercegnőtől. De nem találtam semmit. A jövendőmondó virág bokra is eltűnt, valamint a Trebitsch horoszkópjára vonatkozó adatok is a megdőlt sírkőről. Mintha ott sem lettek volna. Felkerestem Princess Mirage régi lakását, ahol lakott, mielőtt találkoztunk. A lakásadónője nem emlékezett Princess Mirage-ra. Rám sem, pedig találkoztunk, és hosszan elbeszélgettünk a Kabaláról, amikor segítettem a Princess-nek költözni. Amikor pedig kimondtam a Trebitsch nevet a vénasszony sziszegett egyet és becsapta a kaput. Hallottam, ahogy szitkozódva bement a házba. Az eső új erőre kapott és megélénkült a szél. Az esőcseppek úgy csaptak az arcomba, mint megannyi késpenge. Amikor hazaértem, készítettem magamnak egy vodka martinit, jéggel, olajbogyóval, feltettem egy Marley lemezt (Kaya) és rágyújtottam egy jávai szivarra, hogy átgondoljam a dolgokat. Az eső géppuskaként verte az ablakot. A közelben villám csapott be, iszonyatos csattanás és dörgés hallatszott, olyan erős, hogy megmozdultak a képek a falakon. Az eső hirtelen alábbhagyott. Egy hosszúkörmű kéz jelent meg az ablakban, az üveget kaparta. Aztán kibontakozott az arc is, az üvegre tapadva. Trebitsch. “Welcome to Paks”, mondta hangtalanul. “A kezemben vagy, s csak idő kérdése, hogy ott is maradj”. Egy apró bambuszkalickát húzott elő köntöséből és a rákötött piros masnin gúnyosan meglóbálta: “Ebben fogsz nekem énekelni’. Felálltam, letettem a szivart és a poharat, az ablakhoz mentem és kinyitottam. Nem volt ott senki. Üres volt az utca, csak a lanyhuló eső mosta a macskaköveket. Becsuktam az ablakot, felvettem a telefont és rendeltem egy jegyet a következő Montrealba induló gépre. 

Montreal igen szép kora ősszel, ahogy színorgiába fordulnak a juharfák, és a lányok még sétálnak egy utolsót, mielőtt beáll a tél. Jasmine St. Vincent szigetéről való arawak indián. Talán pár százan maradtak népéből, szétszóródva a Karib tenger szigetein. A többit megölték az európai bevándorlók a Jézuska nevében. Egy Rasta templomban találkoztunk. Igen kedves volt tőle, hogy meghívott, lakjak nála, amíg Montrealban vagyok. Esténként Jasmine vörös muszlin ruhába öltözött, gyertyát gyújtott, feltett egy jamaicai dub lemezt, készített egy hosszú, tölcsér alakú, kecses spliffet és megpróbált meggyógyítani. Akkor már rendszeresen kivert a láz, a Princess Mirage hiányából fakadó betegség következményeként. Gyakran hallucináltam és félrebeszéltem. Nem voltam többé ura cselekedeteimnek. “Love is a drug”, mondta Jasmine, “It can make you blind, it can make you stupid, it can kill you”. Gyengéden átölelt és megsimogatta az arcom: “But if you suvive it, it can make you strong’. Mondott valamit arawak nyelven, amit nem értettem. Csak azt éreztem, hogy lassan megnyugszom, ellazulnak az izmaim, és az agyamról felszáll a köd. Estéről estére jobban éreztem magam, s hamarosan annyira felerősödtem, hogy hosszú sétákat tehettünk a Szent Lőrinc folyó partján, és újra rá tudtam menni az Internetre. Felhangoltam az öreg Gibsont is. Jasmine ital stílusban főzött, nem használt sem sót, sem olajt, s az állatok közül egyedül a balihoo hal húsát ette meg, amely nitrogénen él, úgy, hogy kidugja a fejét a vízből és beszívja a levegőt, ha éhes. Nyilván e diétának köszönhető, hogy alig volt szükségem többé alvásra, mindig kipihentnek éreztem magam. Kinőtt a hajam, visszatért az erő az izmaimba és a rend a kopfba. Sikerült lefogynom a Pakson rámrakódott súlyfelesleget. El kell kapnom Trebitschet, mielőtt még nem késő, mielőtt vörös dobozában elszáradna Cseresznyevirág, Princess Mirage. 

Miután 1897-ben ellopta Lypshytz tiszteletes feleségének aranyóráját és egy menekülttársa útlevelét, Trebitsch Londonból visszautazott Budapestre, ahol hamarosan az Izrael Dicsősége című, ezoterikus miszticizmussal foglalkozó, spiritualista lap szerkesztője lett. Nem sokkal ezután a rendőrséghez panasz érkezett. Trebitschet egy aranyóra eltűnésével vádolták. 1898 vége Németországban, a hamburgi Jeruzsálem Házban találta, amelyet az Ír presbiteriánus egyház üzemeltetett a kereszténysége áttérni készülő, szegény zsidók ellátására. 1899 Karácsony napján Ignatius Timotheus Trebitsch néven megkeresztelte Arnold Frank tiszteletes, egy ugyancsak kikeresztelkedett zsidó. A tiszteletesnek nagyon imponált Trebitsch hitbuzgósága. Nemcsak megtanulta az Új Testamentumot kívülről, hanem kézírással, gyöngybetűkkel le is másolta, háromszor, három különféle színnel. Napi beszélgetéseik során Trebitsch mindig igen halk és tisztelettudó volt. Csak akkor szólalt meg, ha a tiszteletes kérdezett tőle valamit. Válaszai pontosak, szűkszavúak voltak. Aszkétikus életet élt, igen keveset evett, nem ivott, nem dohányzott, nem kereste a társaságot, sem nőkét, sem férfiakét. Estéit a keresztény vallással kapcsolatos könyvek olvasásával töltötte. Szívesen elvégzett bármiféle munkát, legyen az a menhely takarítása, vagy a Jeruzsálem Ház könyvtárának katalogizálása.

“Zsidóságából egyedül a szomorú szemek maradtak” - írta a Schleswig-Holsteinben lévő Breklum Lutheránus szemináriuma rektorának, Christian Jensen pásztor atyának címzett ajánlólevelében Arnold Frank tiszteletes - “és talán az a nagyon speciális pozíció, ahogy ül”. Trebitsch 1900 január 8.-án érkezett meg Breklumba, hogy nem egészen két hét múlva áttérjen a Lutheránus hitre. A szeminárium Ázsiába, Afrikába és más távoli tájakra induló misszionáriusokat képzett, beavatva őket nemcsak a puritán kereszténység misztériumaiba, hanem célállomásuk helyi tradícióiba is. Így tanították az összes vallásokat és hiedelmeket, valamint az összes ismert mágiát, ázsiait, afrikait, délamerikait, még az ausztrál bennszülöttek álom-vallását és varázslatát is. Források szerint Christian Jensen rektor - aki Trebitsch megérkezésekor 95 éves volt és haldoklott, - az Északi vallások - Thor és Kalapácsa, egyik legnagyobb ismerője volt. Az tény, hogy szeretett vadászni, vaddisznóbőrbe kérte eltemettetni magát és jegyzeteit északi rúnaírással vetette papírra. Posztját fia, akit ugyancsak Christian Jensennek hívtak, vette át. Az ifjabb Jensen hosszú időt töltött misszionáriusként Jávában, ahol alkalma volt megismerni a fekete és fehér mágiát, s ezért sokan féltek tőle. A szeminárium szigorú hely volt. Reggel hattól este tízig az ebédidőn kívül nem volt szabad ideje. Trebitsch éjszakánként a mosdóban írt leveleket Margarethe Kahlornak, akit Hamburgban ismert meg.  

Margarethe egy nyugalmazott tengerészkapitány, Johann Kahlor lánya volt, Trebitschnél két évvel idősebb. Egyszerű, könnyen befolyásolható, álmodozó, szentimentális teremtés. Trebitsch nagyon erősen hatott rá, már az első találkozáskor: “Új ismerősünk, Trebitsch úr olyan ártatlannak és sérülékenynek látszott, gyönyörű, barna szemeivel, amelyek tele voltak kifejezéssel és szimpátiával. Tizenkilenc éves volt, magas, vékony, a haja göndör fürtök tömegei. Annyira különbözött a fiatal emberektől, akiket ismertem. Megindítóan szomorú egyénisége nagyon tetszett nekem. Újságíróként mutatkozott be és hogy az apja azt szeretné, hogy doktor legyen belőle, de ő inkább világutazó szeretne lenni, hogy tapasztalatot gyűjtsön. Amikor nálunk volt, mindig ő vezette a déli imákat, tiszta, csengő, erős hangon kiáltva minden ima végén: “Hatolj belénk, szellem és monopolizáld lelkünket! Ámen””.

 Montreal valamivel lazább, mint Torontó, ahol az alapító skót atyák leszármazottainak olyan kifejezés van az arcán, mintha évekkel ezelőtt beleültek volna a slusszkulcsukba, és az azóta is ott van.  Az angol nyelv Montrealban gyakorlatilag be van tiltva, és a lakosság meglehetős távolságtartással kezeli azt, aki angolnak, vagy angol szimpatizánsnak tűnik. A történet csak annyi, hogy franciák vették el az indiánoktól, gyarmatosították először a területet, amit aztán az angolok einstandoltak tőlük. Azóta a Québec tartományba karanténozott franciák duzzognak, amelynek következtében jóval kevesebb adót fizetnek, mint az angol többségű provinciák lakói. A montreali franciák középkori francia parasztnyelvet beszélnek, erős amerikai, közép nyugati akcentussal. A Montrealba látogató, a tartománynak független államiságot ígérő Charles ‘Az Orr’ de Gaulle francia államfő állítólag fizikai rosszulléttel küszködött, egyesek szerint többször el is hányta magát, amikor helyi potentátokkal kellett kommunikálnia, vagy amikor reggel bekapcsolta a rádiót. A dührohamokban megnyilvánuló nemzeti büszkeség nem lanyhult semmit a francia államfő látogatás óta.

Angol tengerészkadétok egyenruháját viselve érkeztem Montrealba. A sötétkék, kevés arannyal díszített egyenruhát David Sylviantól, a Japan énekesétől kaptam New Yorkban, amikor feloszlatta a bandát és ruhatárát. A jólszabott egyenruha igen hasznosnak bizonyult Pakson, ahol a lányok szeretik a jólszabott egyenruhákat. A kilencvenes évek elején, amikor a Trebitsch-kutatás Montrealba vitt, éppen egy glam-revival futott végig az Amerikai kontinensen. Így arra számítottam, hogy az angol tengerészkadéti egyenruha kinyit majd néhány titkos ajtót nekem Montrealban. Ennek pontosan az ellenkezője történt. Képtelen voltam a helyi populációval kapcsolatba lépni, hiába vittem mindenhová magammal fehér zászlót. Jasmine, arawak indián barátnőm azt tanácsolta, hogy cseréljek egyenruhát. Ezt viszont a koncept nem engedte. Az egyik kellemetlen szituáció a másikat követte. Kidobtak meleg bárokból és alternatív klubokból, kidobtak diplomáciai fogadásokról és privát vacsorákról. Felkergettek a dombra, a Dr. Cameron, az Amerikai Pszichiátriai Társaság elnöke vezette elmegyógyintézet kapujáig, ahol a hatvanas években a CIA pénzelte LSD kísérletek folytak. Gyanútlan pácienseket, idegösszeroppanásban szenvedő középosztálybeli háziasszonyokat például, teletömtek LSD-vel, aztán félig meleg sós vízzel telt acélkonténerekbe zárták őket. Időnként kinyitották a konténereket és a páciensnek újabb LSD dózist adtak. Amelyik nem nyiffant ki, az végleg bekattant. A gyakorlat addig folyt, amíg végül egy tengerész kirúgta magát az acéltartályból és meztelenül lerohant a domboldalon a városba. “They fuck with people’s brains!’, kiabálta. Egy hóviharos éjszakán abban a kényelmetlen helyzetben találtam magam, hogy uniformisom védelmében egy elhagyott mészárszék épületében beszédet mondok egy morózus csoport helyi skinheadnek, s szavaimat a ‘Vive la France! Vive la Free Québec!’ kiáltással zárom, mielőtt Jasmine-nak egy spliffel és egy mosollyal sikerült volna kiengesztelni a leszámolásra programozott gallokat.

 Napjaim nagy része dulakodással és ártatlan szándékaim bizonygatásával telt. Akit Trebitschről kérdeztem, az úgy tett, mintha nem tudna semmit. Pedig Trebitsch, Kanada eseménytelen történelmének egyik szignifikáns pontján - ekkor fedezték fel az arany és gyémántmezőket az északi területeken, a kimeríthetetlen olajkészleteket Alberta tartományban és maga a történelmi montreali városközpont, Le Cité alatt - csaknem Montreal püspöke lett, a valódi hatalom a bankok és az adóhivatal mögött, a kegyes erő, akinek kezében futnak össze a Kanadának nevezett szabadkőműves összeesküvést irányító, láthatatlan húrok. Nincs olyan lakója Montrealnak, aki ne tudna Trebitschről, erről meg vagyok győződve. Mint ahogy az is biztos, hogy nagyon fontos lehet az, amit tudnak, mert mindenki mélyen hallgat. Végül Napoleon Moffat, egy kis művészeti galéria fáradt tulajdonosa törte meg a csendet, miután megajándékoztam egy doboz, kanáritoll füstjén három évig érlelt Massiv Central-i gorgonzola sajttal. “Trés magnifique! La fromage!”, kiáltotta és felfújta arcát, ahogy csak franciák tudják. Aztán ismét gondterhelt lett. “Trebitsch. Very difficult. Nagy hatalom, neki lenni, kőművesek”, mondta tört franciasággal, hogy úgy tűnjön, mintha angolul beszélne kedvemért. “Nagy stiliszta volt, Trebitsch. Szerintem jobb lett volna országunknak, mint Pierre Trudeau. Madame Trebitschet biztosan nem lopta volna el a Rolling Stones. Mick Jagger. Very English. You know what I mean. Too much”.

Napoleon Moffat felállt a szófáról és eltűnt a galéria sötétjében. Kis szöszmötölés után visszajött, kezében egy fekete bársony szalaggal átkötött dossziéval. “Feleség, enyém, Mireille, sex change operáció előtt átadni nekem ezen iratok. ‘Dossier la Mort’, Trebitsch Lincoln élete Kanadában. Még a Stasi emberének sem mutatni meg, pedig azt mondani magáról, hogy ő lenni Sir Bernard Wasserstein, a híres Trebitsch-specialista Oxfordból, Anglia. Merde.  Mutatni diploma, PHD, kézifegyver, nem segít. Mireille nem adni. Én nem adni. Ön lefegyverzett engem a sajttal. Legyen az öné Mireille családjának titka. Mireille déd-nagyanyja, Annamarie d’Foyer a Trebitsch családnál szolgált. Szörnyű dolgok történtek vele. Ezek az ő titkos feljegyzései. Végül a tiszteletes úr és felesége teherbe ejtették, és eladták egy prémvadásznak a Yukonon. Ott szülte meg gyermekét a permafroston, jégen, havon, farkasüvöltésben. Ez Mireille szörnyű titka. Trebitsch leszármazottja, az örök fagyban született gyermekből. Kislánykorában, szülői elővigyázatlanságból elolvasta dédnagyanyja feljegyzéseit, s azóta olyan akar lenni, mint dédnagyapja, Ignatzius Trebitsch. Ezért a sex change operáció, ezért hagyott el a szemiotikussal, ezért csatlakozott a Nap Városa szektához, s végül ezért vett be mérget és robbantotta magára és a gyülekezetre a mélygarázst tizenkét szörnyű éjszakával ezelőtt.”

 Hazaérve Jasmine frissen sült kókuszkenyérrel fogadott. Vacsora után feltett egy Bunny Wailer lemezt és együtt kezdtük el olvasni Mireille Moffat dédanyjának titkos feljegyzéseit. “Az első éjszakán, amikor a lelkészlakban aludtam, a tiszteletes úr hajnali háromkor bejött a szobámba és orálisan megerőszakolt, majd azt követelte, hogy olvassak fel neki részleteket Dante Poklából, ahová jutni fogok, ha nem engedelmeskedem neki. Aztán lefeküdt mellém, zsebóráját a lábam közé tette és elmondott mindent az életéből. A Breklum szemináriumból például ideges fejfájásra hivatkozva távozott.”

“The truth is they’re happier when they’re in pain

In fact, that’s why they got married”

Lou Reed: Endless Cycle

 “Az első éjszakán, amikor a lelkészlakban aludtam, a tiszteletes úr hajnali háromkor bejött a szobámba és orálisan megerőszakolt, majd azt követelte, hogy olvassak fel neki részleteket Dante Poklából, ahová jutni fogok, ha nem engedelmeskedem neki. Aztán lefeküdt mellém, zsebóráját a lábam közé tette és elmondott mindent az életéből. A Breklum szemináriumból például ideges fejfájásra hivatkozva távozott.” - így kezdődtek Annamarie d’Foyer, a néhai Mireille Moffat dédnagyanyjának feljegyzései. A csaknem száz évvel ezelőtt, 1900 decemberében kezdődő feljegyzések néhány rajzot és meglepően kifejező, miniatűr aquarelleket is tartalmaztak, amelyek Mademoiselle d’Foyer megpróbáltatásait illusztrálták. Valóban nem mindennapi megaláztatásokon és testi szenvedésen kellett ennek a Québec tartomány északi részének egyik kis településéről - La Pit - származó, szinte még gyermek, iskolázatlan, szigorú katolikus neveltetésű teremtésnek átmennie ahhoz, hogy megnyíljon, hogy író, művész legyen belőle, aki a szó és képek hatalmával próbálta meg ellensúlyozni a sötét erőt, amely naponta megismétlődő rendszerességgel gyötörte őt a Trebitsch házban. Ahogy múlnak a napok, úgy válik egyre kifinomultabbá az írás, úgy tökéletesednek az aquarel kompozíciók. A feljegyzések és a képek egyrészt szexuális erőszak és tortúrák aktusait jelenítik meg megdöbbentő erővel, másrészt Trebitsch tiszteletes előéletére vonatkozó adatokat tartalmaznak, amelyek helyességéről kutatásaim során kivétel nélkül személyesen meggyőződtem. A feljegyzések 1903 februárjáig tartanak. Napoleon Moffat szerint ekkor adta el Annamarie-t Trebitsch Jean Beaufort prémvadásznak, aki egy faházban lakott, a Yukonon.

 A feljegyzések szerint Trebitsch 1900 nyarán érkezett Montrealba, ahol első útja J. McCarter tiszteleteshez, a presbiteriánus egyház helyi zsidó missziója vezetőjéhez vitte. A lelkész szimpatikusnak találta a szembetűnően lelkes, több nyelvet beszélő, Németországból frissen érkezett, fiatal teológust, aki keresztyén himnuszokat írt át szülőhelyén, Pakson hallott szerb melódiákra, s azokat énekelte érzékeny tenorján vacsora után a lelkészlakban, saját magát kísérve harmóniumon. Amint erre missziója szűkös anyagi lehetőségei módot adtak, McCarter tiszteletes felfogadta Trebitschet asszisztensének. Sem Annamarie d’Foyer feljegyzéseiben, sem az általam megvizsgált egyéb forrásokban nem találtam nyomát, hogy Trebitsch akár egyetlen zsidót is a keresztény hitre térített volna a Montrealban töltött évek alatt. Az azonban biztos, hogy nagy energiával végezte munkáját. Olyan részeire is elmerészkedett Montrealnak, ahová előtte egyetlen keresztény misszionárius sem. A nemrég Oroszországból és Romániából, az ottani pogromok elől Kanadába menekült zsidók igazán nem voltak kíváncsiak azokra a tanokra, amelyek nevében szülőföldjükről elüldözték őket. Trebitschet fajárulónak tartották, s ha tömegesen el is jöttek istentiszteleteire, a legtöbben csak azért, hogy megátkozzák és megdobálják, nyáron kövekkel, télen jéggel. A tettlegességig fajuló visszautasítás nem vette el Trebitsch kedvét missziójától. Ellenkezőleg, energiát adott neki.

Csak néhány prédikációja maradt fenn, ezekből az időkből, ezek egyikéből, amely szerb-horvát nyelven volt írva, idézek: „Hallgassatok, Káin gyermekei. Az Énekek Énekéből idézek, hogy hazatérésre késztessem tébolyban bolyongó agyatok. „Nézzétek a kis rókákat, amelyek megsavanyítják a bort, mert a szöllőnek gyengéd gyümölcsei vannak”. Hasonlóképpen fontos megértenünk a bűnök megbocsátásának nagyon is földi lehetőségét, amely igazi szabadságot ad az igaz út vándorainak. Ebben az értelemben kell magunkat kiválasztottaknak tekintenünk. Kiválasztani pedig csak azt lehet, aki hagyja. Ne ellenkezzetek tehát, Babylon kurvája ágyékának szomorú folyományai, hanem meztelenítsétek le félreértett próféciák és megemészthetetlen tanítások örvénylő káoszától feszülő koponyátok az egyetlen igazság előtt, lépjetek énekelve e rögtönzött oltárhoz és adjátok kezembe sápadt lelketek”. A montreali csendőrség dokumentumai szerint egyedül az 1901-es évben tizennégyszer kellett Ignatzius Trebitsch tiszteletest kimenteni feldühödött tömegek kezéből, s három alkalommal nem tudott saját lábán hazamenni, hanem szánra kellett fektetni eszméletlenül, s az alsóváros sikátorain át házának kapujához szállítani. Misszionárius tevékenysége mellett még arra is talált időt, hogy beiratkozzon a McGill Egyetem Presbiteriánus Kollégiumába, ahová az Esszé Bizonyítékokról című tanulmánya alapján vették fel, évi 25 dolláros ösztöndíjjal.

 Első misszionáriusi illetményéből Trebitsch kivett egy félig rombadőlt házat a sertésvágóhíd tőszomszédságában. Két Mohawk indián - Ravasz Varjugyermek és Izzadó Farkas - segítségével rendbe hozta a házat, kibővítette a pincét egy titkos, mohával és vastag gyapjútakarókkal gondosan hangszigetelt cellával, amit Kápolnának nevezett. Az indiánokkal a piactéren ismerkedett meg, bőrszíjakat vett tőlük. Miután egy ízben eltöltött néhány napot velük a bozótban, a két indián teljes bizalmába fogadta az égőszemű tiszteletest. Az Éneklő Fehér Varangy nevet adták neki, miután hallották a bozótban reggeli zsoltárait énekelni. A névadási ceremónián a Sárga Kés Mohawkok törzse nevében megajándékozták három font, azaz körülbelül másfél kiló szárított mágikus gombával. Ebben az időben Annamarie d’Foyer már Trebitsch szolgálatában állt, s rabszolgaként engedelmeskedett munkaadója parancsainak. Naplójában így ír az éjszakáról, amikor a tiszteletes hazaérkezett a névadási ceremóniáról az indiánokkal és arra kényszerítette, hogy fogyasszon a mágikus gombából:

 "A tiszteletes úr éjfél után ért haza. Bejött a szobámba a két indián barátjával. Az egyiknél lámpa volt. Felébresztettek. Le kellett vetkőznöm. Hátrakötötték a karjaimat és levittek a Kápolnába. Volt ott egy réz asztal, amit a tiszteletes úr a sertésvágóhídon vett. Arra fektettek hanyatt, úgy, hogy a fejem lelógott az asztallapról. Szétfeszítették a lábam és bekenték az altestemet valami olajjal, aminek a szagát még most is érzem, s valószínűleg nem fogom elfelejteni, amíg élek. Aztán a tiszteletes úr orálisan közösült velem, miközben a következőket mondta: "Extázis nem ismerve bolyongtál a hóban, engedetlen gyermek, mielőtt magamhoz nem emeltelek. Nem ismertél sem szenvedést, sem örömet, és ha hagyom, öntudatlanul élted volna le egyetlen életed. Most előbb a szenvedést kell megismerned ahhoz, hogy az örömhöz juss általa. Úgy legyen. Halleluja. Ámen. Olyan mértékű szenvedést kapsz most tőlem, amit csak kitágított tudat tud őrületbe fordulás nélkül elviselni. Ezért először ősi indián módszerekkel kitágítjuk a tudatod, hogy minden kis részletét érzékelni tudj a fájdalomnak, amelyet a következőkben alkalmazok". Az indiánok egy szarvasbőr zsákot vettek elő, amelyből szárított gombát töltöttek egy fa mozsártörőbe. A megtört gomba porát vízzel felhígított mézbe keverték, s a keveréket beletöltötték egy tömlőbe, amelyből csontból faragott, indián motívumokkal díszített, legömbölyített cső állt ki. Ezen keresztül adtak nekem beöntést a rézasztalon, a mágikus gomba oldattal, amelyet nagyon hosszúnak tűnő ideig a testemben kellett tartanom”.

“Complain complain complain, complain about me one
Me daddy complain, me mahmy complain, complain about me one”
Jamaica-i népdal

 Jasmine ötlete volt, hogy utazzunk Délre, miután Montrealban egyszerűen képtelen voltam inzultusok nélkül funkcionálni, a David Sylviantól kapott angol tengerészkadéti uniformis miatt. Menjünk olyan helyre, ahol divatos lehetsz, mondta és csomagolni kezdett. Így találtam magam másnap Carriacou szigetén, az esős évszakban, kezemben Annamarie d’Foyer titkos naplójával, egy bádogtető alatt. Carriacou szigete Venezuelától hatvan mérföldre fekszik, a Karib tengeren. Az esős évszak hat hónapig tart. Amikor trópusi eső bádogtetővel találkozik, az olyan élmény, mint egy heavy metal band pergődobjában lakni. Carriacou szigetén - Ade’s Dream House, egy apartment hotel - kivételével minden házat bádogtetővel fedtek. A legközelebbi hajó talán egy hét múlva jön, ha az idő engedi. Az angol tengerészkadéti egyenruha nem praktikus trópusi esőben. Ha van pokol, gondoltam, akkor ott vagyok. Jasmine-t nem zavarta a bádogtető és a klímához megfelelően, balinéz sarongban, topless volt öltözve. Reggel feltett egy kazettát a Walkmanjára és egész nap azon intézte az adóügyeit a laptopon. Este megkérdeztem, hogy mit hallgat. Nova Acropola, mondta. DJ Helmut műsora Montrealból. Elkértem a fejhallgatót. Ministry, Sacred Reich, Many Angels With Sticks - a legremekebb hardcore mix, amelyet Paks óta hallottam. Ki ez a DJ Helmut, kérdeztem. Hush, mondta Jasmine. DJ Helmut és a Nova Acropola Montreal legféltettebb titka. DJ Helmut Napoleon Moffat ex-feleségének a fia, John Lydon-tól. "Sieg Heil!", üvöltötte a Ministry a fejhallgatóban. OK, mondtam, s már nem zavart a bádogtetőt verő trópusi eső. Megvártam, amíg a zöld színű ezerlábú lassan leereszkedik a mennyezetről az ablakpárkányra. Amikor leereszkedett és körülszimatolt, Annamarie d’Foyer titkos naplójával kisöpörtem az ablakon az ömlő esőbe. Ha nem jutsz két órán belül orvoshoz, miután Istennek ez a teremtménye megmart, akkor kaput a további Trebitsch kutatásnak, gondoltam. Leültem a rattan szófára, és kinyitottam a naplót. Jasmine elmentette az adóbevallását, aludni küldte a laptopot és mellémkuporodott. A fejhallgató egyik felét a fülemhez szorította. Many Angels With Sticks hangjaira együtt kezdtük el olvasni a rég halott francia szolgálólány titkos feljegyzéseit.

 "A mágikus gomba hatását néhány perc múlva kezdtem el érezni. Ez a néhány perc örökkévalóságnak tűnt. A tiszteletes úr indián barátai, Ravasz Hollógyermek és az engem mindig rettegéssel eltöltő, hallgatag Izzadó Farkas letérdepeltettek a tiszteletes úr elé. Szavak nélkül, de félreérthetetlenül tudtomra adták, hogy szörnyűséges módon megkínoznak, ha kiengedem magamból a belémerőszakolt varázsfolyadékot. Aztán torokhangon énekelve, combjukon dobolva táncolni kezdtek körülöttünk. Iszonyúan szenvedtem, azt hittem szétszakadok. Aztán hatni kezdett a mágikus gomba, és amit eddig szenvedésnek éreztem, fokozatosan örömmé vált. Még a csuklómat szorító bőrszíjak szorítása is jólesett, mint ahogy a térdem sem fájt többé a jeges kőpadlón. Örvénylő, folyton változó színű, geometrikus formákat láttam, aztán egy mély völgyet, amelybe folyékony arany ömlött a hegyoldalról és egy hang az ismételte: "Enters the One". Nagyon megnyugodtam, olyannyira, hogy dúdolni kezdtem egy réges-régi francia dalt, amit még a nagymamámtól hallottam, a kis Jeanine-ről, aki elment egyszer a kútra.

A tiszteletes úr ismét a számba illesztette számomra ismeretlen parfümmel illatosított péniszét és beszélni kezdett. Hangja simogatónak, bársonyosnak tűnt. ‘Add meg magad a sorsnak, megformálatlan, kósza egó. A sorsod én vagyok. Én vagyok a kulcs, te vagy a kapu, s rajtad keresztül mind a ketten elérhetjük a lehetséges túlvilágok egyikét. Holnap érkezik jövendő feleségem Hamburgból. Neki éppen úgy, mint nekem és az indiánoknak feltétlen engedelmességgel tartozol. Tudom, hogy érted, amit mondok. Már tág a tudatod. Tudom, hogy feltétlenül engedelmeskedni fogsz szavamnak. Ezért nem maradhat el jutalmad. Amint kalandunk véget ér e fagyos semmi szívében, Rosemarie - mert ez a neved a mai éjszakától, - egy gyermekkel fog megajándékozni eme ősi ágyék, hogy benned és általad titokban tovább éljen Caleb, a kém tiszta vére, amikor én már régen nem leszek. Most pedig engedd ki magadból a főzetet, aztán tisztálkodj meg, ott, a sarokban’. E szavakkal a tiszteletes úr a számba élvezett. Ugyanakkor belőlem is kilövelt a beleimet feszítő folyadék. Az indiánok egy faedényt tartottak alám, abba fogtak fel minden cseppet. A összegyűjtött anyaggal felrohantak a lépcsőn és hallottam, ahogy kiabálva bepermetezik vele a házat. Miután kiürültem és a tiszteletes úr is megnyugodott, az indiánok a sarokba vittek, ahol hideg vízzel és nyírfa seprőkkel megtisztítottak. Hihetetlenül, megmagyarázhatatlanul jól éreztem magam. Ekkor váltam nővé, azt hiszem. Az indiánok megtöröltek és beolajoztak. A tiszteletes úrra néztem. A rézasztalnál állt és az olajmécses fényében valamit írt a noteszébe. Aztán elővette az óráját - duplafedelű aranyóra, tizenhét rubintkővel és egy furcsa monogrammal, egyszer sikerült megnéznem. A tiszteletes úr eltette az órát és intett az indiánoknak. Azok megfogtak, felemeltek és újra az asztalra fektettek. Nézz a szemembe Rosemarie, mondta a tiszteletes úr és egyetlen lökéssel penetrálta ánuszom. Nézz a szemembe, és soha ne felejtsd el, amit mondok. Eljön majd az idő - ne ellenkezz, engedd el magad, - nem is olyan soká, amikor az én vízióm fog uralkodni a láthatón és láthatatlanon. Ezért zárom beléd, mint szelencébe megfizethetetlen értékű magom. Tudom, hogy sarjam és az ő ivadékai túlélik majd az elkövetkezőm két nagy háborút és ami köztük és utánuk feszül, e földrész dermedt unalmát, amíg egy napon, általad és általuk meg nem jelenek újra, a gének országútján át, büszkén, emelt fővel, ahogy magam mögött hagytam Paksot, s mindazt amit e név jelent, hogy átvegyem innen, Montrealból a világ kormányzását, s ezzel megvalósíthassam létezésem okát, e gondterhelt főt, magam."

 Annamarie must have had a busy night, mondta Jasmine, ahogy összehajtottam a naplót. Aha, mondtam. Az eső elállt, a felhők elúsztak északra. Az égbolton feltündöklött a Dél Keresztje. A temetőn túl, a köves út túlsó oldalán működni kezdett a sound system. Egyetlen hangszóró, de az elképzelhető legnagyobb. Hangerő több mint maximum. Soca-metál, Kubából. A szovjet torzítópedálok hangját még senkinek sem sikerült utánoznia. A basszus rázta a bádogtetőt. Ma éjszaka One-Eye-Jack a pálya, mondtam. Oh yeah, mondta Jasmine és nevetett. Tudtam, hogy meggyógyultam. A One Eye Jack nem más, mint 80 százalékos tisztaságú, fehér rum, ami grenadin sziruppal és őrölt szerecsendióval keverve maga a karnevál. Zseblámpám fényének köszönhetően nem estünk át a disznón, ami az úton fetrengett. Carriacou szigetén a disznóknak nincs hátsó lába. Négyszáz évvel ezelőtt egyetlen pár disznót hoztak magukkal a szigetet elfoglaló spanyolok. A szigeten ma élő összes disznó ennek a párnak a leszármazottai. Nézd, ezt eszik, mutatott Jasmine a pocsolyában fetrengő, lábatlan, fekete disznóra. Soha még rumpuncs nem esett olyan jól, mint azon az egyenlítői éjszakán, ahogy Jasmine-nal csatlakoztunk a congalinehoz.

 

Kilencedik töredék
Malachit
 

Nem sokkal napfelkelte előtt kiment a főbiztosíték a szigeten, kihunyt az egyébként is csak jelzésszerű utcai világítás. Kikapcsolódtak a hűtőszekrények és a ciszternák vízszivattyúi. Leállt a sound system is Bongoman Clifton bodegájában, ahol rumpuncs és congaline volt a pálya és az ember váltott partnerekkel zsibbadt, hardcore socára. Kezemben Annamarie d’Foyer titkos naplójával a teraszon álltam, enyhe szédületben hallgatva a helyieket, akik szerint a CIA kapcsoltatta ki az áramot, mert “Dem don’t like no mon happy, yeah mon, no mon”. A tenger felett a kék és a türkiz minden árnyalata és a látóhatáron, a Salty Island mögött egy hajszálvékony bíbor csík jelezte a hajnal közeledtét. Ahogy kezdett feljönni a nap a Tyrell Bay felett, úgy sokasodtak a felhők az addig makulátlanul tiszta égbolton. Néhány perccel napfelkelte után szélroham jött és villámokkal, mennydörgéssel kísérve megeredt a trópusi eső. A lábatlan disznó, amelyre az éjjel majdnem ráléptünk, még mindig ott feküdt a hazafelé vezető utat elzáró, gyorsan tóvá duzzadt pocsolyában. Az oldalát verő eső nem ébresztette fel. Röfögve forgolódott az iszapban, csukott szemekkel. Valószínűleg álmodott. Hazaérve Jasmine főzött egy kávét. "Te tudtad, hogy Trebitsch járt a szigeten?", kérdeztem. Igen, továbbolvastam a naplót, miután elaludtál, még Montrealban. Ezért jöttünk ide, mondta Jasmine. Reggelit készített, papaya-t és mangó-t, kókuszkenyérrel. Aztán lefeküdt aludni. Én nem éreztem álmosnak magam. Feltettem Bowie Tonight című lemezét a discmanra, aztán a Station to Station-t, aztán a Lodger-t. Annamarie d’Foyer titkos naplójával az ablakhoz ültem és a bádogtetőt géppuskaként verő, egyre erősödő hullámokban érkező eső zajában olvasni kezdtem a sárguló lapokat.

"Van két hónap Ignatzius Trebitsch tiszteletes életében, amit csak három nő ismer, az egyik én vagyok, írta Annamarie d’Foyer a rajzokkal és aquarellekkel illusztrált naplóba. Margarethe, a tiszteletes úr menyasszonya két hónappal korábban érkezett meg Montrealba 1901 tavaszán, mint ahogy azt bárki sejtette. Erre a két hónapra Trebitsch tiszteletes, a menyasszonya és én elutaztunk Montrealból, a Karib tengerre. Hivatalának a tiszteletes úr azt mondta, hogy New Yorkba utazik, menyasszonya érkezését előkészítendő, a valóságban azonban egy távoli szigeten töltöttük ezt a két hónapot. A szigeten egy bizonyos Monsieur Jeffrey vendégei voltunk, aki a brit gyarmati kormányzóságnak dolgozott, már nem emlékszem, hogy milyen rangban. Háza egy tengerparti magaslaton állt és a Salty Island-ra nézett. Nekem egy kisméretű szobát jelöltek ki, a konyha mellett. Első este, miután elmosogattam, a tiszteletes úr behívatott a nappali szobába, ahol gyertyák égtek. Ott volt a tiszteletes úr menyasszonya és Monsieur Jeffrey, valamint Molton és Greenwhich, Monsieur Jeffrey szolgái Trinidadból, aki egész este voodoo ritmusokat doboltak. Harum harum, om taka tik tak, hara hara.

A nappali sarkában, a rattan szófa mögött egy nagyon fiatal, fekete lány állt egy oszlophoz kötözve. Őt Magdalene-nek szólította Monsieur Jeffrey. Amikor a szobába értem, a tiszteletes úr a menyasszonya előtt állt és így prédikált neki: Eljött az idő, Margarethe, hogy megismerd Birodalmam lényegét. Ez egy szellemi birodalom, ahogy még anno Pakson, a sárból megálmodtam. A csillag megváltoztatta színét és az áldozat visszatért, hogy beteljesüljön az átok, hatalmas bosszúm. Az agyadat akarom. Ennyit, nem többet, nem kevesebbet jelent a házasságunk, Margarethe. Elárulni már nem tudsz. Még Hamburgban gondoskodtam arról, hogy ne érvényesüljön többé a predesztináció. Át kellett egyenként programoznom a génjeidet, Luthertől Wotanig, te sápadt szabotőre a sorsnak. Mert arra voltál teremtve, hogy elárulj és megölj, mint annyi más te előtted. Ez itt az esküvőnk és annak éjszakája, amelynek során megpecsételődik időkön átívelő frigyünk. Rosemarie, gyere ide". Odamentem. "Vetkőzz le", mondta a tiszteletes úr. Levetkőztem. Felemelt és feltett az asztalra, úgy, hogy a tiszteletes úr menyasszonyának arcára kellett ülnöm. "Ez itt Rosemarie, aki végül megszüli majd valódi gyermekem", mutatott be menyasszonyának a tiszteletes úr. "Mert te, Margarethe, csak álgyermekeket fogsz szülni nekem, hogy megtévesszük velük Heródes katonáit, harum-harum, om taka taka redistribution", folytatta felhevülten, prozódiáját a voodoo dobok ritmusához igazítva. "Készítsd elő tehát e mágikus gombák oldatával már korábban megszentelt altestet magvam fogadására, s a büszke magzat hibátlan kihordására azután". Margarethe kisasszonynak nyelvével illetnie kellett engem, miközben a tiszteletes úr egy székre állva szodomizált bennünket és Monsieur Jeffrey a számba élvezett. Molton és Greenwhich dobjaitól elszédültem. “Harum-harum, om taka bumbum, hava hava". A tiszteletes úr rumpuncsot itatott velem, aztán összekötözött és a szófára dobva újra és újra a magáévá tett. Többször is azt hittem, elájulok, de nem sikerült. Iszonyatosan féltem, fájt minden érintés, ugyanakkor gyötört a kíváncsiság. Tudni akartam - nyilván a tiszteletes úr hipnózisa alatt, - hogy mi jöhet még ezután.

Monsieur Jeffrey csengetett. Szolgái behoztak egy fekete bakkecskét, amelynek bekötötték a szemeit és szarvát, ánuszát, valamint hímtagját bekenték friss csirkevérrel. A tiszteletes úr Malachit-nak hívta a kecskét. Az állatot a sarokban álló, fekete lányhoz vezették, akinek eloldották köteleit, levetkőztették és négykézlábra kellett ereszkednie. Emlékszem, valami szörnyű történt azután, miközben a tiszteletes úr a következőket kiáltotta: Te vagy az áldozata e végtelen éjszakának, Marie Magdalene. Ma éjjel e teremtménytől, minden állatok e legnemesebbikétől gyermeket fogansz, faunt, rakshaszát, akit megtölt akaratom adrenalinnal és libidóval, akit a déltengerekről bocsátok erre a világra, hogy előkészítse igazságosztó érkezésemet. Tökéletlen Qal, tökéletes Niph’al vigyétek a hírt Hiph’iltől Hoph’alig, Jerum, Jerum.”

 Becsuktam Annamarie d’Foyer titkos naplóját és átnéztem a völgy túlsó oldalára. Az eső elállt. Minden zöld volt odakinn, smaragd a föld, türkiz az ég és a tenger. Major Dixon jött, aki az éjjel a congaline-t vezette. Tekert egy spliffet. Amikor Jasmine felébredt, délután öt körül, már felszáradt a pocsolyák nagy része. Elhatároztuk, hogy az öbölben vacsorázunk. Elhagytuk az úton fetrengő disznót, amelynek hiányoztak a hátsó lábai és most is olyan mélyen aludt, mint az éjjel. Az út pálmaligeten vezetett át. A pálmaligetben fekete kecske banánleveleket rágott. Ilyen formájú kecskét még nem láttam. Akkora volt, mint egy jeep. “Malachit”, mondtam neki a nevet, amelyet Annamarie d’Foyer naplójában olvastam. A kecske abbahagyta a rágást és rámnézett. Mondani akart valamit.

 

Tizedik töredék
Omegon

Jasmine-t üzleti ügyei Montrealba szólították. Egy escort ügynökséget vezetett, amely a szexuális szolgáltatásokon túl lelki társaságot is kínált a városba látogató üzletembereknek. Jasmine cége - SoulMate.Com - Indiából és a Távol Keletről, Thaiföldről, Japánból, Kínából érkezett hostesseket alkalmazott, akik nemcsak hazájuk kifinomult szexuális kultúráját hozták magukkal, de jártasak voltak a mágiában is, tudtak hipnotizálni és értettek a tudat újraprogramozásához. Jövőbelátó képességgel is rendelkeztek, így nagyon jó tanácsokat tudtak adni akár üzleti ügyekben, akár magánéleti problémák megoldásában. A hostessek tiszteletdíja meglehetősen magas volt, csak a legnagyobb vállalatok CEO-i, látogató külföldi politikusok és különc milliárdosok engedhették meg maguknak a SoulMate.com szolgáltatásainak igénybevételét, viszont legtöbbjük gyakran visszajáró vendéggé vált, s többen közülük Montrealba költöztek, hogy kedvenc hostessük közelében lehessenek. Most furcsa eset történt. Kama, egy indiai hostess tudatátvitellel az Orion Kardjára transzportált egy francia diplomatát, bizonyos Monsieur Antoine Breumont-ot, a francia kulturális misszió másodtitkárát. Eredetileg a szokásos, mindössze másfél-kétórás out-of-body experience-ről volt szó, de amikor letelt a megállapodott idő, az illető egyszerűen nem akart visszajönni a szállodai szoba ágyán fekvő testébe, csak egy mentális üzenetet küldött Kama-nak, bizonyos üzleti tárgyalások konklúziójával kapcsolatban, amelyről korábban beszéltek. Az ágyon fekvő test nem halt meg, de teljesen akarat-képtelenné vált. Csak utasításra működött, magától semmit sem csinált. Kizárólag hostesse utasításait fogadta azonban el, ezért Kama-nak állandóan vele kellett lennie, amit a hostess nem vállalt. Ezért kellett Jasmine-nek most Montrealba utazni, remélve, hogy - mivel a fiatal diplomata korábban az ő törzsvendége volt, - neki engedelmeskedni fog hátrahagyott teste, addig, amíg Monsieur Antoine Breumont visszatér az Orionról, vagy ha ez nem történik meg rövid időn belül, sikerül a porhüvelyétől inkriminációmentesen megszabadulni.

 Egyedül maradtam a szigeten. Az idősebb helyiekkel beszélve, az ő emlékeikből és azokból a történetekből, amiket szüleik mondtak el nekik, lassan megismertem Trebitsch Lincoln tevékenységét, csaknem száz évvel ezelőtt, Carriacou szigetén, a Karib tengeren. Akkor csak 400 ember (ma 8000) élt a szigeten, szerecsendió és cukornád ültetvényeket gondozva, jogilag mint szabad emberek ugyan, de gyakorlatilag rabszolgaként. Trebitsch házat vásárolt egy szirtfokon, a Belville szekcióban, ott tartotta ágyasát, akit eredetileg Kate Moon-nak hívtak, de ő Marie Magdalene-nek nevezett. A ház még ma is áll és lakott. A helyiek szerint utoljára 1962-ben, vagy 63-ban járt itt Trebitsch, ami lehetetlennek tűnt, hiszen akkor már a hivatalos okiratok szerint húsz éve halott volt, miután 1942-ben gyomormérgezés végzett vele, a japán katonai kórházban, Shanghai-ban. Valaki mutatott azonban egy fényképet, ami Trebitsch utolsó Carriacou-i tartózkodása idején készült, a Presbiteriánus templom teadélutánján. A teázó kongregáció egyik figurájában kétségtelenül Trebitsch Ignácot ismertem fel, ahogy fehér vászonruhában, fején szalmakalappal beszélgetett Murray tiszteletessel. Ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek. Meglátogattam a Belville-i házat is, az óceán fölé kihajló szirtfokon. A házat magas kőkerítés szegélyezte, a hold jelével díszített kapu zárva volt. Csengetésemre sokáig nem válaszolt senki. Aztán csoszogó léptek hallatszottak, majd kinyílt a kapu. Vak öregasszony állt a küszöbön, szürke tafotaruhában, ráncos bőre kékesfekete. A ház korábbi tulajdonosa felől érdeklődnék, mondtam. Az idős hölgy közelebb lépett és összeaszott ujjaival végigsimította arcomat. Einenni be-kav ha-beri’ut (Nem vagyok a legjobb egészségben), mondta héberül, aztán a helyi patois-ba váltott, francia, angol, spanyol, arawak indián és afrikai szavakat keverve, afrikai nyelvtani szerkezeteken. Nem tud semmit, nem emlékszik senkire, ez a ház mindig is az övé volt, itt nem lakott soha senki más, csak ő és családja. Megköszöntem, hogy kaput nyitott és elbúcsúztam. Az öregasszony mögött, a kert füvén fekete kecske legelt. Ahogy elkezdtem kapaszkodni lefelé a szakadék oldalába vágott, keskeny úton, hallottam, hogy az öregasszony héberül átkokat kiabál utánam: "Sanoi! Sansanoi! Samnagloff!".

 Néhány nappal később, a délutáni zápor idején Peter Tosh: Legalize It című albumát hallgattam a teraszon, szomszédaimmal, akik egy fél kókuszdióból készült pipából szívták Salamon király füvét. A zombikról beszélgettünk. Az élő-halottakról, emberekről, akiket a varázsló, az obeya-mon hipnotizál, és élve eltemetnek, hogy éjszaka kikeljenek a sírjaikból és végrehajtsák a varázsló akaratát. Hirtelen egy furcsa, kortalan figura bontakozott ki az esőből. Tornacipőt, rövidnadrágot és pólót viselt, mint a szomszédaim, de feje nem emberi fej volt, hanem egy kecske fejére emlékeztetett. A látogató feljött a lépcsőn és megállt a terasz korlátjának támaszkodva. Átázott ruhájáról víz csepegett. Vendégeim elnémultak, arcuk hamuszürke lett. Felálltak és a terasz korlátján átugorva eltűntek az esőben. Magamra maradtam a látogatóval, aki rámnézett, elmosolyodott és megnyalta a száját.

"A nevem Omegon", mondta. "Hallom, a Mester után érdeklődik. Én ezt a maga helyében nem tenném", mondta a kecskefejű ember lágyan és valami láthatatlan dologgal megdobott. Iszonyatos erejű ütést éreztem, amely a teraszajtón át a ház belsejébe lökött. Minden elsötétült előttem. Éreztem, hogy a látogató utánam jön a házba és letérdepel mellém, ahogy a gyékényszőnyegen feküdtem. Az arcomhoz hajolt, orrom megtelt kecskeszaggal. "Az apám neve Malachit. Az anyám neve Magdalene. A Mester nem ezen a szigeten akar végezni veled. Vissza, ahonnan jöttél", mondta a lény és izzó nyelvével megnyalta a homlokom. Elájultam. Egy héttel később Montrealban, a Saint Lucas kórházban tértem magamhoz. Az ágy mellett Jasmine ült, a kezemet fogta.

Tizenegyedik töredék
Strike

 
         Jasmine érintésére ébredtem a montreali St. Lucas kórház traumatológiáján. Az orvosok szerint erős elektromos kisülés ért. Mivel Carriacou-i szomszédaimtól nem sikerült megtudni balesetem körülményeit - kivétel nélkül azt állították, hogy nem is láttak a baleset napján, - Jasmine arra következtetett, hogy valószínűleg villám csapott belém, ahogy a teraszon álltam. A Karib tengeren gyakoriak a gömbvillámok, még a száraz évszakban is, valószínűleg egy ilyen üthetett meg, mert az ingemen és alatta a mellkasomon egy tökéletesen kör alakú égésnyomot találtak, mintha egy hatalmas pecsétnyomó égette volna bőrömbe a jelet. Különös módon a seb gyorsan és szinte nyomtalanul begyógyult. Néha azonban, teliholdas éjszakákon, mint most, annyi év után is, hirtelen újra érezni kezdem Omegon ütésének erejét a mellkasomon. A fájdalom bénító, percekig tart, aztán eltűnik, homályos félelmek maradnak utána.

 Szerencsére Trebitsch titkos Karib tengeri életéről szóló feljegyzéseimet naponta továbbítottam emailben Montrealba. Carriacou szigetén írt naplóm ugyanis elveszett. A többi holmimat hiánytalanul, gondosan becsomagolva utánam küldték szomszédaim kanadai címemre. A feljegyzéseket összevetve világosan látható, hogy a sziget 1902 - 1903 körül teljesen Trebitsch hatalmába került, gazdaságilag, politikailag és spirituálisan egyaránt. Meglepően olcsó, de lelkészi fizetéséhez képest mégis elérhetetlenül magas áron megvásárolta a helyi angol érdekeltségeket, a szeszfőzdét, a cukorgyárat, a szerecsendió és cukornádültetvényeket, valamint a sziget egyetlen kikötőjét, így gyakorlatilag minden egyes szigetlakó neki dolgozott. Ő maga nem indult a helyi választásokon, két mohawk indián szolgája viszont igen. Ravasz Varjúgyermek és Izzadó Farkas időközben felvették a Mr. Inman és Mr. Rippley neveket, mindenki csak így ismerte és félte őket. Senki sem mert ellenük indulni a választásokon, így Mr. Inman lett a polgármester, Mr. Rippley a jegyző és rendőrkapitány egyszemélyben. A döntéseket természetesen Trebitsch hozta. 1903 októberében pedig, amikor a sziget romokban hevert a Herbert nevű hurrikán látogatása nyomán, egyházat alapított, s azt az “Utolsó Megváltónak” (The Last of the Saviours) dedikálta. A szertartások péntek éjszakánként a szabad ég alatt folytak. A szentbeszédeket maga Trebitsch tartotta, ha éppen a szigeten tartózkodott. Távollétében Mr. Inman, vagy Mr. Rippley helyettesítette. A beszédek csak a szájhagyományban maradtak fenn. Témájuk többnyire az Exodus volt, vagy János Jelenései. Szentbeszédeiben Trebitsch a tízparancsolat ellen uszított, különösen a hazugságot, paráználkodást, tiszteletlenséget, a lopást és a gyilkosságot tartotta pozitív értékeknek. Szerinte csupán egyetlen parancsolat létezik, amely így szól: “Légy intelligens”. Az összes többi parancsolatok későbbi papi spekulációk eredményei, semmiféle érvényük nincs, nem is volt soha. A szentbeszéd után áldozás következett a szertartásban. A hívők a kecskefejjel díszített oltárhoz járultak, ahol peyotee-val preparált kókuszkenyeret és mágikus gomba főzetet fogyasztottak. Amikor a mágikus anyagok hatni kezdtek, Trebitsch és asszisztensei orálisan közösültek a gyülekezet fiatalabb férfi és nőtagjaival, majd hajnalig tartó orgia következett. A napfelkeltét állatáldozat üdvözölte. Az éneklő gyülekezet a friss vért a Tyrell öbölbe vitte, ahol beleöntötték a tengerbe. Trebitschnek néhány hónap alatt sikerült megtérítenie egyháza számára valamennyi szigetlakót. Azok, akik visszautasították tanait, titokzatos módon eltűntek, ha nem tudtak időben valamelyik szomszédos szigetre, Petit Martinique-ra, vagy St. Vincent-re menekülni.

 A montreali levéltárban további dokumentumokra bukkantam. Miközben Trebitsch kiépítette titkos Karib-tengeri birodalmát, igen aktív volt francia Kanada fővárosában is. Otthagyta a presbiteriánus vallást és csatlakozott az anglikán egyházhoz. 1902 november 16.-án konfirmálta Montreal bíboros érseke és december 21-én az anglikán vallás papjává szentelték a Christ Church katedrálisban. Feladata ugyanaz maradt, mint a presbiteriánus egyházban volt. Zsidókat kellett kereszténnyé térítenie ezután is. Az anglikán egyház misszióit koordináló London Society részére írt riportjából idézek: “Halifax-i térítőutam során szétosztottam 40 Bibliát, 86 Új Testamentumot, 247-et a Traktátumokból. 879-en fordultak hozzám a tanok iránt érdeklődni. Mrs. Trebitsch és én az elmúlt kilenc hónapban 382 otthont látogattunk meg”. A Society archivumában nincs nyoma annak, hogy Trebitsch bárkit is megtérített volna. Találtam viszont egy levelet, amelyet Trebitsch, felesége kommentárjaival és Mademoiselle d’Foyer illusztrációival ellátva, a Canterburry Érsek közvetítésével Istennek címzett:

“Bujkáló Atyám! Kimondhatatlan Név!  Legszörnyűbb Bíró! A Canterburry Érsek közvetítésével küldöm Neked ezt az üzenetet, mert közvetlenül nem tudlak elérni. Magamra eszmélésem éjszakáján, egy örökkévalósággal ezelőtt, a paksi Dunaparton beszéltem veled utoljára, amikor rámbíztad ezt a hálátlan missziót, eljövendő királyságod érkezését előkészítendő. Olyan magasról jőve, ahol születtem, olyan mélységekbe küldtél, amelyeket nem ismerek, s amelyeket jobban megismerni nincs inklinációm. Missziós munkám teljességgel eredménytelen. Egyetlen zsidót sem sikerült megtérítenem, sőt, magam is gyakran találom magam, vagy családom, misszióstársaim valamelyikét mintegy hipnotizálva a Kabbalah, az ő tanaik által. Állandó bűntudat gyötör valamennyiünket, amelyből iszonyatos szexuális kilengésekbe menekülünk. Bűneink tovább terhelik lelkiismeretünket, ezért meg kell bánnunk őket, amely nem egy komplikációmentes folyamat. Az Új Jeruzsálem tervei már régen körvonalazódtak koponyámban. Csak a pénz hiányzik, hogy magasodni kezdjenek a drágakő falak a valóságban is. A pénz, ó Uram, amellyel olyan fösvény vagy hozzám, akit legkedvesebb fiadnak szólítván bocsátottál útnak. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem, de a Te radikális és azonnali közbeavatkozásod nélkül tehetetlen vagyok, és csak heverek itt az örvényben, rossz lelkiismerettől kínozva. Ezt az érzést képtelen vagyok tovább elviselni. Sztrájkba lépek, megtagadom az eredeti missziót, megtagadom a munkát.  Szándékosan fogom elkövetni mindazon bűnöket, amelyeket tiltasz, amelyeket eddig csak kompulziókként, nagy lelki viharok árán alkalmaztunk, emésztő bűntudattal. Megalázó helyzetemből kiutat pedig nem tőled, hanem Mr. Crowley tanaitól várok, akivel sikerült végre személyesen is találkoznom, s bevallom, sugárzó karizmája megfogott. Minden egyedül Rajtad múlik már, rejtőző Atyám. Nélküled elkárhozunk.”

 A levelet az érseki Titkárság a következő lábjegyzettel archiválta: “Mr. Macpearson felkérte Mr. Burt montreali képviselőnket, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel, a lehető legtapintatosabban biztosítson Mr. Trebitschnek, családjának, s szükség esetén a misszió valamennyi munkatársának mentális konzultációt, amelynek során a munkaetika aspektusai kerüljenek kiemelésre. Bizalmas üzenet ment Mr. Crowley címére is. Ugyanakkor átutaltunk Mr. Trebitsch montreali számlájára 97 font sterling rendkívüli segélyt”.

 

Tizenkettedik töredék
Thelema

Aki valamennyire ismeri Marilyn Manson és a Nine Inch Nails munkásságát, az tudja, hogy zenéjük, de még inkább mentalitásuk nagyon sokat köszönhet a heavy metal elindítójának, Led Zeppelinnek. Led Zeppelin rajongóknak nem kell elmagyarázni, hogy kedvenc hangzásuk kialakulásában mekkora szerepe volt Aleister Crowley tanainak. Robert Plant, a Led Zeppelin énekese spirituális mesterének vallja a magát Nagy Fenevadnak nevező és a 666-os számmal jelölő Crowley-t.

 Edward Alexander (Aleister) Crowley 1875 október 12.-én született az angliai Leamington Spa nevű kisvárosban. Szülei a Plymouth Breathen, egy szigorú, fundamentalista keresztény szekta tagjai voltak. Ennélfogva Aleister alapos bibliai neveltetést kapott és hasonló alapossággal tanulta meg utálni a kereszténységet. Tanulmányait a Cambridge-i Egyetem Trinity College szekciójában fejezte be. Az egyetemet néhány hónappal azelőtt hagyta ott, hogy megkapta volna diplomáját. Nem sokkal ezután mutatták be George Cecil Jones-nak, aki az Arany Hajnal Hermetikus Rendjének (The Hermetic Order of the Golden Dawn) tagja volt. A Golden Dawn egy okkult tudományokkal foglalkozó társaság volt, amelyet S.L. MacGregor Mathers vezetett. A társaság tagjai a mágiát, a kabbalát, az asztrológiát, a taro-t, az alkímiát és a többi hermetikus tudományokat tanulmányozták. A társaságnak sok máig ismert tagja volt, mint például A.E. Waite, Dion Fortune és W.B. Yeats, a költő. A társaság munkásságának alapvető fontosságú hatása volt a nyugati okkultizmus kialakulására.

 Crowley-t 1898-ban fogadta tagjai közé a Golden Dawn társaság és gyorsan emelkedett a ranglétrán. A társaság azonban tagjainak széthúzása miatt az 1900-as évben szétesett és Crowley elhagyta Angliát, hogy beutazza a titokzatos Kelet országait. Keleten a jógát tanulmányozta, annak elméletét, valamint a test és lélek fegyelmezésének mentális és fizikális gyakorlatait, kiegészítve a nyugati stílusú rituális mágiára vonatkozó ismereteit az orientális miszticizmus módszereivel és tanaival.

 Aleister Crowley és Trebitsch Ignác 1903 januárjában, az egyiptomi Kairóban, a szufi költő és fűszerkereskedő, Suleiman bin-Karet el Quatar házában találkoztak először és találkozásukból évtizedekre szóló kapcsolat lett. Mindkét férfi a másikat tekintette mesterének, s hosszú ideig leveleztek okkult és politikai témákban. A találkozás furcsa körülmények között történt. Trebitsch Ignácz egy rakomány szerecsendiót eladni érkezett az egyiptomi fővárosba, míg Crowley az óegyiptomi Halottak Könyvét tanulmányozta itt. Suleiman bin-Karet a helyi Assasin Rend vezetője volt, az ő házában történtek a Rend huszonnyolc naponként megrendezett szeánszai. Az évszázadokkal korábban, Perzsiában alapított Assasin Rend hasis (innen a név), szex és hipnózis alkalmazása segítségével merénylők kiképzésével foglalkozott. Hasissal érzékenyített, hipnotizált fiatalembereket szép, fiatal kurtizánok ágyába fektetve elhitették velük, hogy meghaltak és a mennyországba jutottak. Csak akkor maradhatnak a mennyországban azonban, mondták nekik, ha időnként visszatérnek a földre, és gyilkos merényleteket hajtanak végre. Ha a merénylet sikerül, vagy ha annak során életüket vesztik, visszatérhetnek szeretőik karjai közé. Ha a merénylet nem sikerül és a merénylők életben maradnak, soha nem térhetnek vissza a mennyországba. A szegény családoktól megvásárolt fiúk a rend sivatagi kolóniáiban fegyveres kiképzést kaptak és megismerkedtek a fegyvert nem használó távolkeleti harcművészetekkel is. Szolgálataikat nagyvállalatok, vallási és politikai szervezetek vásárolták meg a Rendtől, s nem egy korabeli, nagy port felvert gyilkosságban játszottak főszerepet.

 Suleiman bin-Karet korábban Trebitsch vendége volt, előbb Montrealban, aztán a Venezuelai partokhoz közel fekvő Carriacou szigetén, ahonnan egy délamerikai politikai merényletet készített elő. Ismerte Trebitsch vallásos nézeteit és többször részt vett a Trebitsch vezette Utolsó Megváltó gyülekezett szertartásain. Ugyanakkor kereskedelmi kapcsolatban is álltak. Trebitsch Suleiman el-Karet közvetítésével adta el a sziget termékeit Arábiában, Franciaországban és Angliában. A gyakran Angliában időző el-Karet tagja volt a Golden Dawn társaságnak is, ahol gyakran tartott előadásokat a szufi költészetről és az arab számmisztikáról. A társaság egyik utolsó ülésen ismerkedett meg Aleister Crowley-val és meghívta, hogy amennyiben Kairóban jár, látogassa meg otthonában és ismerkedjék meg az Assasin Rend működésével. Így történt, hogy Trebitsch Ignác és Aleister Crowley az Assasin Rend egyik szeánszán találkoztak.

 Trebitsch fekete burnuszt viselt, írja Crowley a Skorpió Hava című munkájában. A burnusz arca nagy részét eltakarta. Csak nagy, szúrós tekintetű szemei látszottak a burnusz nyílásában. “Egy kalligráfiával díszített oszlophoz támaszkodva állt a félhomályban”, írja Crowley, “jelenlétét a terembe érve azonnal érzékeltem. Szólt a zene, tompán dübörögtek a dobok és jajgattak a sípok. Két fiatalember beavatása folyt éppen. A hasis-süteményekkel elkábított és smaragdkristály segítségével hipnotizált fiatalemberek egy rózsaszirmokkal borított ágyon szeretkeztek két, felékszerezett beduin kurtizánnal. A gyülekezet ritmikus tapssal és torokhangú kiáltásokkal kísérte az aktust. A fiatalemberek feladata az volt, hogy késeikkel az orgazmus pillanatában megöljék szeretőiket. A holttesteket azután a sötétség leple alatt, a fiatalemberek zavarodottságát kihasználva gyorsan kicserélték a halott kurtizánok élő ikertestvéreivel, így bizonyítva az ifjú gyilkosoknak, hogy a mennyországban vannak, hiszen hiába halt meg szeretőjük a kezeik között, most újra él és további szerelemre éhesen fekszik velük a rózsaágyon. Trebitsch mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Amikor mellé értem, anélkül, hogy hozzám fordult volna, ezt mondta: “Tudtam, hogy Ön itt lesz ma éjjel”. “Én is tudtam, hogy végre találkozunk”, mondtam a férfinak, akinek munkásságát el-Karet barátom elbeszéléseiből már volt szerencsém ismerni. Hajnalig beszélgettünk, rég halott alkimisták műveit lapozgatva házigazdánk könyvtárszobájában”.

 1903-ban, nem sokkal a Trebitschel történt első találkozás után Crowley feleségül vette Rose Kelly-t és az ifjú pár Kairóba utazott nászútra. Nászútjukig Rose semmiféle érdeklődést nem mutatott az okkult tudományok iránt. Kairóba érkezésük után azonban a fiatal nő egyre gyakrabban esett transz állapotba, s ilyenkor azt mondta férjének, hogy Horus isten próbál rajta keresztül kapcsolatba lépni vele. A kételkedő Crowley elvitte feleségét a Boulak Múzeumba és megkérte, hogy a kiállított istenszobrok közül válassza ki Horus szobrát. Rose Kelly több Horus szobor mellett elhaladva egy, a 26.-ik dinasztia idejéből való, festett fa ravatalhoz vezette férjét és az alkotmány oldalára festett jelenetre mutatott. A festmény Horus istent ábrázolta, amint az elhunyttól, egy Ankh-f-n-khonsu nevű paptól veszi át a halotti áldozatot. “A festményre néztem”, írja Crowley Az Órák Ura című munkájában “és meglepetéssel láttam, hogy Horus isten festett arca Ignaczius Trebitsch vonásait kezdi felvenni. Az ismerős, végtelen szomorúságot kifejező ajkak, az átható tekintet, az érzékeny orr. Az arc felém fordult és lassan, tagoltan kimondott egy görög szót: Thelema. Akarat. Aztán végetért a látomás. Horus arca ismét profilba fordult. Feleségemre néztem. Finom, vékony, hosszú ujjával még mindig az isten képmására mutatott. Szemei zárva voltak, arcán átszellemültség ragyogott”. Crowley-ra különösen mély benyomást tett, hogy a Horus festménnyel díszített ravatal a 666-os számot viselte a múzeum leltárában.

“Here is wisdom. Let him that hath understanding count the number of the beast: for it is the number of a man; and his number is Six hundred threescore and six.”
John: Revelation 13/18

 A Crowley tanítvány, maga is mágus Sir John Hutchinson-Wallace, Second Earl of Dorchestershire and Landon feljegyzései szerint Aleister Crowley 1903 decemberének utolsó napjaiban Kanadába utazott, a torontói szabadkőműves páholy meghívására. Az utazás a legnagyobb titokban történt. Crowley felesége útlevelével, női ruhában szállt hajóra. A hajóút New Yorkba tíz napig tartott, amelyből az utolsó hármat pokollá tette a süvöltő blizzard. Crowley nem hagyta el kabinját az utazás alatt. Nappal joga gyakorlatokat folytatott, éjszaka pedig leveleket diktált titkárjának, a Dolores Rother néven utazó, ugyancsak női ruhát viselő Desmond McDermott-nak, aki később az amerikai Michigan állam Zoroasztriánus egyházának megszervezésével vált ismerté. A levelek egy része a brit titkosszolgálatnak szólt, javaslatok a joga meditáció bevezetésére a személyi állomány kiképzési tantárgyai közé, és jelentések saját joga praxisáról. Crowley 1901 óta dolgozott a brit titkosszolgálatnak, feladata egy új, szintetikus vallás tanainak kidolgozása és a tanok elterjesztése volt. A titkosszolgálat reményei szerint az új, extrém libertáriánus egyház égisze alatt sikerülhet megfigyelés alatt tartani a birodalom érdekeire potenciálisan veszélyes nemzetközi értelmiség egy részét. A titkos Kanadai út e terv részeként történt. A torontói szabadkőműves páholy egyes tagjai fogékonynak mutatkoztak Crowley tanai iránt, s örömmel vették javaslatát a torontói 666 templomának felépítésére. A templom felépítéséhez szükséges összeget a páholy tagjai adták össze. Aleister Crowley-t az épület terveinek megtekintésére hívták Torontóba. Mr. Loma, aki a legnagyobb összeggel járult a költségekhez, tervezte a templomot. Az épület ma is áll a Spadina Road végén, a város fölé magasodó dombon. Casa Loma az eklektikus stílusú kastély neve, amelynek minden kövét Skóciából, egy középkori monostor romjaiból hozatták át az Óceánon. A várszerű épületből alagút vezet az Ontario tó partjára, egy másik titkos folyosó pedig a közeli St. Claire rezervoárhoz, ahol a város vízkészlete van.

 A levelek másik részét Crowley Trebitsch Ignácnak címezte, Montrealba. Két levélmásolatot Sir John Hutchinson-Wallace megőrzött a kötegből, amelyet Desmond McDermott, Crowley titkára bízott rá a húszas években, hogy aztán megfeledkezzék róluk. A levelek nagy része elégett a landoni Hutchinson rezidenciát elpusztító német bombatámadás után, a második világháborúban. A megmaradt két másolatot Sir John mindig magánál tartotta, így azok megmenekültek a pusztulástól. Sir John, maga is szenvedélyes Trebitsch kutató, akivel a montreali Napoleon Moffat galériában találkoztam, volt szíves a másolatokról kópiákat küldeni. Ezekből a levelekből válogattam össze az alábbi sorokat.

Első levél: (Kelt: 1903, december 27, a Queen Mary óceánjáró fedélzetén)
“Igaza van önnek kedves barátom, a szférák felosztásának ügyében éppen úgy, mint a felosztás fair mikéntjében. Hamarabb, mint gondolja, meglátogatom Montrealban, vagy látogasson meg ön. A Grand Union Hotelben, a vasútállomás mellett fogok megszállni torontói tartózkodásom alatt, ami lehet pár nap, vagy pár hét, attól függően, hogy milyen gyorsan sikerül meggyőznöm a templom terveinek teljes esztelenségéről Mr. Loma-t, aki az építkezés fő szponzora és amatőr építész egyszemélyben. Én egy minden elemében modern templomot álmodtam arra a dombra, letisztult, egyszerű formákat, funkcionális belső elrendezést, nyugodt erőt sugárzó tereket, áttekinthető szuperstruktúrát. Ehelyett Mr. Loma egy tündérkastélyt akar építeni, valamit egy gyermekkori mesekönyvéből. A fürdőszobákban huszonnégy karátos aranyból lesznek ugyan a csaptelepek, de a kádak nem fekete márványból, mint ahogy világosan megírtam az építési bizottságnak, hanem valami iszonyatos rózsaszínből. Mr. Loma nagyon kedves ember, és ügyünkhöz való hűségéről nincs kétségem. Ízlése, intellektuális kapacitása azonban egyszerűen nincs és nem is lesz. Pénzcsináló gép a hómezőkön. Ráadásul az alagút Mr. Loma tervei szerint nem Etobicoke magasságában éri majd el az Ontario tavat, mint előírtam, hanem a sertésvágóhíd tőszomszédságában, a vámháznál, Torontó úgymond ‘belvárosában’. Tetézi mindezt, hogy nem a Ravenshoe-i monostor - ahol Osiris jelenését láttam, - köveit hozták át Skóciából, hanem a MacVey klán tulajdonában lévő St. Anthony monostor köveire alkudott meg Mr. Loma, mondván, hogy karmája szerint hagynia kellett, hogy puszta intuíciói vezessék a megfelelő romokhoz, ahelyett, hogy az én instrukcióimat követte volna.”

Második levél: (Kelt: 1903, december 29, a Queen Marie oceánjáró fedélzetén)
“A szférák megosztására visszatérve: nem hiszem, hogy Őfelsége kormánya ellenezné, hogy Ön és organizációja kapja meg Kínát, Tibetet, a Punjab-ot, valamit a kért európai és északafrikai zónákat. Azt viszont kétlem, hogy a Lordkancellár úr ellenjegyzését megszerezhetjük Borneo és Sumatra ügyében, hacsak ön nem mond le Peruról és Bolíviáról. Nem államérdekről van szó, hanem arról, hogy a Lordkancellár úr szenvedélyes tigrisvadász és nem látja kívánatosnak az ön javaslatát, miszerint a szigetek egyikén épüljön fel az Időváros. Ugyanakkor ismerem a Lordkancellár érdeklődését a délamerikai antikvitások iránt - londoni rezidenciája azték és maya szobrokkal és használati tárgyakkal van dekorálva, - ezért azt gondolom, hogy a Perura és Bolíviára vonatkozó ajánlat legalábbis el fogja gondolkodtatni. Végülis ön szolgálatunknak Montrealba érkezése óta tagja, biztosra vehető, hogy városépítése tekintettel lesz majd a tigrisrezervációkra.”

TREBITSCH IN DA HOUSE

Levél Reny Conradnak

Ha rajtam múlik, kedves Reny, nem fogsz hülyén meghalni. Már csaknem egy éve, a WANTED magazinban kezdtem el közölni egy sorozatot, Az Igazi Trebitsch címmel, havi részletekben közreadva egy több mint tíz éves kutatás anyagát, valamint a kutatás körülményeire - amelyek a Trebitsch-fenoména megértésében nem kevésbé fontosak, mint a kutatás tárgya maga, - vonatkozó jegyzeteimet és képi illusztrációkat. A több kontinensre kiterjedő Trebitsch-kutatás egy körülbelül százéves periódust vizsgál, a 19.-ik század végétől napjainkig. Jelenleg az 1903-as év körüli események ismertetésénél tartok, s a nyomozás a kanadai Montreálban folytatódik. A hivatalos dokumentumok szerint Trebitsch Ignác, alias Trebitsch Lincoln, alias Chao Kung apát 1942-ben, a shanghai-i japán katonai kórházban, gyomormérgezés következtében meghalt. Vannak azonban szemtanúk, akik sokkal később is találkoztak vele, az 1960-as években Indiában, az 1970-es években a Karib tengeri szigetvilágban és utoljára néhány évvel ezelőtt, a Duna menti Pakson. Nagyon bonyolult karakterről, fontos történelmi eseményekhez, figurákhoz kapcsolódó, hihetetlenül szétágazó, labirintusszerű életútról van szó. Bármennyire is szeretném, nem tudom a Trebitsch-jelenséget néhány szóban összefoglalni, sem neked, sem magamnak. Vannak dolgok, emberek, események, amiket nem lehet néhány szóval leírni. Ilyen Trebitsch is. Gondolom még sok év kell ahhoz, hogy a Trebitsch kutatás minden részletét közreadjam és elérkezzünk a történet konklúziójához. Maradj addig velünk, Az Igazi Trebitsch sorozattal, a WANTED magazinnal, ahol a rock and roll szelleme még él.

Ami a második kérdésedet illeti: tényleg frusztrált vagyok. Egyre jobban. Nagyon beteg. Frusztrál a világ, ahogy van, az élet, az emberek, saját buta p... magam. Ha nem lennék ilyen zavarodott, kikészült, beteg, nem is dolgozhatnék a WANTED magazinnak, ahol kivétel nélkül hozzám hasonló hadirokkantak, lerágott csontok, szomorú kísértetek munkálkodnak. Van itt minden: animal komplexus, mizantrópia, anal fixatio, necrophilia.. Egy sereg iszonyú fóbia, sötét vonzalom, bűnös vágyak, halálos függőségek, mindaz, ami - bevallva, vagy bevallatlanul, - egy 21.-ik századi átlagember életét kiteszi, intellektusát mozgatja és lelkiismeretét terheli. Nincs egy egészséges ember az egész szerkesztőségben és holdudvarunk sem igazán találná helyét a cserkészmozgalomban. Frusztrációm elől, mint kollégáim, én is pótcselekvésekbe, kényszeres tevékenységekbe, s igen, pornográfiába menekülök. Idegbajaimtól egyedül a pornóban, a túlhajtott, felturbózott szexben találok szabadulást, mint egy makimajom. Minél jobban gyötörnek frusztrációim, annál vadabb szexuális praktikákba bocsátkozom, társaságban, vagy - ha másképp éppen nem megy, - egyedül, gondolatban. Igen, ez egy Rimbaud trip, többek között. Van benne egy jó adag Kafka is, Céline, Bowles, Abbie Hoffman, s bármilyen különösnek tűnik, még Aquinoi Szent Tamás mentalitása is felbukkan, legalábbis nyomokban. Legszívesebben hallgatnék ezekről a kínzó, sötét, bűnös élményeimről, megtartanám őket magamnak, vagy kezelőorvosomnak, mint mindenki más, de nem lehet. Le kell írnom őket. Ebből élek. Ezért fizetnek. Mert éppen ilyen sötét, felkavaró élményekre kíváncsiak kedves olvasóink, ezeket követelik tőlünk,  ezeket keresik a lapban, s csak ezekre reagálnak valódi érzelmekkel és indulatokkal. Mert nyilván nekik is megvan a maguk baja. Hiába írunk mi például a Shy Gys-ról, Zoránról, a Baby Sistersről, Zámbó Jimmyről és más, tisztaszemű és tisztaéletű szórakoztatóipari dolgozókról, mintha egy fekete lyukba beszélnénk, nincs válasz, nincs közönségreakció. De ha arról számolunk be, hogy, mondjuk Snoop Doggy Dogg orálisan stimulált egy bébifókát Izlandon, azonnal dőlni kezdenek az olvasói levelek s felizzik az Internet. Sex & Drugs & Rock And Roll - e szentségtelen háromságtól, úgy látszik nincs menekülés. Az már világos, hogy elkárhoztunk. Visszatérni a polgári jólétbe és tisztességbe nekünk már nem lehet. Innen már csak lefelé vezet a nehéz, hosszú út, ott vár a mi világunk, oda jutottak hőseink, ott az otthonunk, a kénköves tűzben, a fortyogó magmában, a gravitáció fekete szíve legmélyén, a kútban. Az már világos, hogy a poklot utalta ki számunkra, a hozzánk hasonlóknak  lakhelyül e világ fura ura, a kérdés inkább az: végsőkig hátrányos, totálisan reménytelen helyzetünkben, ezen a kellemetlen helyen, időkben, ilyen lehetetlen rongyokba öltözötten, ennyi bolond között hogyan érezhetnénk a legjobban magunkat, mielőtt elevenen megnyúznak. Ezért azt mondjuk, buli van. Valaki felrakja az Aerosmith-et és vetkőzni kezdünk mindannyian.

A WANTED magazin nevében is köszönöm szilveszteri jókívánságaidat. Remélem a te szilvesztered sem volt eseménytelen! Kösz, hogy írtál. Írj máskor is!

 01. 10. 2000.

Najmányi László

 1903 márciusának végén, noha már őt emlegették a montreali püspök, az idős és beteg Lester Marrygold Bond lehetséges utódjául, Trebitsch váratlanul felmondta hittérítői állását és elhagyta Kanadát családjával. Vannak, akik a hirtelen távozás okát abban látják, hogy Trebitsch nem kapta meg a kért fizetésemelést a London Society-től, mások családi problémákat emlegetnek. Engem egyik magyarázat sem elégített ki, ezért Canterbury-be, Angliába utaztam, hogy az érsekség levéltárakban Trebitsch tiszteletes elhatározásának valódi dokumentumaira bukkanjak. 1996 novemberében érkeztem az anglikán vallás székvárosába. A katedrálishoz közel találtam szobát és egy Indonéziában megismert angol barát, Stuart H. Thorston tiszteletes közbenjárásával hamarosan sikerült engedélyt szereznem Dr. Randall Davidson (Canterburry érseke Trebitsch Ignác Angliába érkezése idején) hagyatékában való kutatáshoz. Így került kezembe egy levél, amelyet Trebitsch 1903 februárjában írt az érseknek, tehát körülbelül ugyanabban az időben, mint amikor Aleister Crowley-vel megszakította a kapcsolatot. Ebből a levélből idézek az alábbiakban:

"Jelentés montreali missziómról
Szigorúan bizalmas
Elolvasás után azonnal továbbítandó az Érseki Hivatal titkos archívumába
Amint azt Őexcellenciája tudja, Montreali küldetésem négy részfeladatból állt:

1. Hittérítői tevékenység a Montrealba és környékére bevándorló keleteurópai zsidóság köreiben. Kabbalisztikus tudásanyag gyűjtése, különös tekintettel a Thetragrammaton-ra vonatkozó információkra. A Birodalom érdekeire veszélyes egyedek kiszűrése, esetenkénti elhárítása.

Hittérítői tevékenységem csak közvetett eredményekre vezetett. A bevándorló zsidóság tömegében és egyenként túlságosan meg van félemlítve ahhoz, hogy meggyőzésre elhagyja tévhitét. Toleráns környezetben felnőtt generációknak kell eltelnie ahhoz, hogy ezek az emberek megérthessék a szeretet parancsát. Csatoltan küldöm a zsidókhoz intézett beszédeim szövegét, huszonkét kétségbeesett kísérletet arra, hogy akárcsak egyetlen lelket megnyerjek tanainknak. Az utolsó beszéd két nappal ezelőtt, a Sabbatai Zvi Talmudista Kör összejövetelén hangzott el. Példaként egy halat és egy zsebórát helyeztem az oltárra, majd egy jelentkező szemét bekötöttem és arra kértem, hogy próbálja a halat és az órát megtalálni. Ezzel a példával azt kívántam illusztrálni, hogy hiába vakít meg bennünket a szenvedés, a hallásunk és szaglásunk segítségével még mindig képesek vagyunk az igazságot megtalálni. Mit kaptok a ti templomaitokban, mondtam nekik. Semmit, csak egy rejtőző istent, aki nem igazán törődik a biztonságotokkal, hiszen ennetek nem ad, és ha hibáztok, jól odacsap. Ezzel szemben az Anglikán egyház sült pulykát ad nektek ünnepeken, kisüti nektek ezt a halat. Beszédem e pontján egy ifjú ember, bizonyos Jefrim feljött az oltárhoz és a homlokához érintette a halat. A belépési nyilatkozatot azonban még ő sem írt alá. Van viszont egy ígéretem az Ukrajnából bevándorolt Kulasov szekta rébéjétől, amely szerint a rébe és a Tanács meg fogják vitatni az evangéliumokat és döntésüket még ez évben, feltehetőleg július 18.-a előtt, amikor vallásuk folytatása felett dönt a gyülekezet, szavazásra bocsátják. Amennyiben az evangéliumokat a próféciákkal összhangban valóknak találják, javasolni fogják az anglikán hit felvételét a közösségnek, amely, kedvező szavazás esetén 87 új hívőt jelenthet egyházunknak Montrealban. Misszionáriusi tevékenységem során alkalmam volt felvételt kérni a helyi zsidóságot összekötő kabbalába, amelyet ők a 22.-es számmal jelölnek. Kíváncsi koponyák laza szövetségéről van szó, egy olyan szellemi testvériségről, amely intellektuális értelemben nem ismer kíméletet. Éjszakánként összejönnek és általam soha nem tapasztalt éleselméjűséggel darabokra szedik egymás dolgozatait Isten nevéről és más, hasonló témákról. Azt mondják, e tanács előtt még egyetlen kabbalista sem tudta bizonyítani igazát. E szigorú bírák előtt kellett megvédenem tézisemet, amelynek a Miért Fontos, Hogy A Kanadába Érkező Zsidóság Minél Előbb Felvegye A Helyi Lakosság Domináns Vallását címet adtam. Ahelyett, hogy érvekkel próbáltam volna megvédeni tézisemet, inkább elénekeltem egy dalt, amelyet egy budapesti lokálban hallottam oly sokszor, gyorsan távolodó ifjúkoromban: "Schneider Fáni de azt mondta, nem kell néki piros szoknya. Inkább kell néki a gigerli, mert az őtet ingerli." Ezen valamennyien jót nevettünk. A tézisemről nem esett többé szó, viszont a kabbala titokőrétől, Leon Oblakov úrtól később megkaptam Mojse Absolomnak a Thetragrammaton háromdimenziós vetületek formájában való leképzésére vonatkozó jegyzeteinek másolatát, amelyet ugyancsak csatolok e levélhez."

 Kezembe került egy másik levél is, amelyet Trebitsch tiszteletes 1903 áprilisában, röviddel Angliába érkezése után, ugyancsak Canterburry érsekének írt. Álljon itt e levél teljes szövege, még akkor is, ha bizonyos részeit magam sem értem és nem tudom megmagyarázni:

"Kód: vörös
Jelszó: A Kő Alatt
 Tárgy: Kanada, mint a zsidókérdés megoldása

Excellenciás Uram, azt hiszem, nem kell külön felhívnom figyelmét a zsidókérdés mielőbbi megoldásának szükségességére világméretekben. Amennyiben erre az ellentmondásokat oly könnyen a felszínre hozó kérdésre nem sikerül néhány éven, de legfeljebb egy évtizeden belül megoldást találnunk, a Birodalomban eluralkodhat a káosz, és alapvető érdekeink kerülhetnek veszélybe. Őfelsége kormányának tudomásul kell végre vennie, hogy a zsidókérdés nem fog magától megoldódni, hiszen egy teljes, a honvágytól szinte félőrült népről van szó, sokmillió emberről, akik - szent könyveik szerint bűneik miatt, saját maguk szerint teljesen, vagy majdnem teljesen ártatlanul - már kétezer éve bolyonganak szerte a világban, az Antarktisztól Pápua Új Guineáig és tovább. A zsidók semmi mást nem akarnak, mint hazamenni, de nincs nekik hová. Bárhol is élnek, sehol sem érzik otthon magukat. Vagy azért, mert nem tetszik a hely valamilyen okból, vagy azért mert a helyiek tesznek meg mindent, hogy ne érezzék zsidók ott jól magukat. Pihenni, elgondolkodni, meditálni nem tudnak, mert állandó mozgásra, folyamatos aktivitásra kényszerülnek. Érthető tehát, hogy nyugtalanok, neurotikusok, s neurózisuk átragad mindenkori környezetükre, próbára téve még a Birodalom polgárainak közismert és univerzálisan tisztelt hűvös méltóságát is, amelyről eddig minden más náció izgágasága egyszerıen lepergett. Ahová ez a kétezer éve folyamatosan generálódó izgágaság bejut, ott előbb akadozni kezd, majd leáll az addig működő rendszer, és minden szinten káosz keletkezik és terjed el. A vonatok nem indulnak többé időben, a hivatalnokok nem intézik az ügyeket, megszaporodik a törvények száma, és meredeken süllyed a közmorál színvonala, s pusztulnak a népeket életbenntartó illúziók. A saját fajomról, népemről, vallásomról, kultúrámról beszélek, a véremről, szüleimről, rokonaimról, múltamról és jövőmről. Tudom, hogy baj van velünk, és bajt okozunk vele másoknak, és alig vannak közülünk, akik ezzel törődnének egyáltalán. Megpróbálnának valamilyen módon, akár őszinte bűnbánattal, akár aszkéta önmegtagadással másképp viszonyulni befogadó környezetükhöz, mint ahogy azt érzékeik diktálnák. Tudom, hogy meg kell bennünket - engem - fékezni, mielőtt visszafordíthatatlanná válik a pusztulási folyamat, amelyet puszta létünk, bármerre is sodródjunk a világban, előidéz. Valamennyiünket bebörtönözni, kiirtani nem lehet, s egyetlen gesztus tudna csak lefékezni és megállítani bennünket: ha otthont kapunk. Minden ember saját szőlőjét és fügefáját. Sokat töprengtem azon, hogy hol lehetne ez az otthon, hiszen a viszonyok ismeretében nem minden zsidó költözne szívesen vissza a Közel Keletre, és azt is tudjuk, hogy Izrael államának újraalakítása pontosan ugyanazon a helyen, ahol kétezer éve volt biztosan újra vérbe borítaná Arábiát. Ezért úgy gondolom, hogy az Új Jeruzsálemet nem feltétlenül a régi helyén kellene felépíteni, hanem valahol máshol, egy új környezetben, ahol újra kezdhetné népünk az életét, ahol magunk közt lehetünk, és ahol a szomszédaink nem ismernek bennünket, tehát tiszta lappal indulhatunk. Két lehetőség foglalkoztat Zion elhelyezésére. Az egyik a Távol Kelet, a Maláj Tenger szigetvilága, Sziám, Indokina, Kína. Azt hiszem könnyen, és különösebb negatív történelmi következmények nélkül alapíthatna Őfelsége kormánya a felsorolt helyek bármelyikén egy szuverén, zsidó államot. Amennyiben a kijelölt terület kellemes, értelmes életet ígér, biztos vagyok benne, hogy népem valamennyi tagja könnyen rávehető lenne, hogy oda költözzön, és ott élje le életét. Sajnos azonban a Távol-Kelet bármilyen szép és mágiája bármilyen csábító, pillanatnyilag alkalmatlan népünk tartós elhelyezésére, az ott pusztító járványos betegségek miatt. Amennyiben ezeket a tudomány meg tudja szüntetni - ehhez Őfelsége Kincstárának minden támogatást szüksége lenne megadni, - népem nevében bátran kijelentem, hogy valamennyien odaköltözünk. A Távol-Kelet valamelyik termékeny, testet, lelket gyönyörködtető helye tökéletes lenne számunkra meditációs szükségleteink kielégítése szempontjából is. Úgy gondolom, hogy népemnek, új hazájába költözve elsősorban meditációra, nem-cselekvésre lesz szüksége, le kell állnia, ki kell ürítenie az agyát és mozdulatlanul várnia, amíg már nem vár semmire. A Távol-Kelet, a maga spirituális hagyományaival és aurájával pontosan az a hely, ahol nyugalomban, hosszú évek, évtizedek alatt megtisztíthatnánk magukat az elmúlt kétezer év menekülése során kifejlődött pusztító karmánktól. Mivel a Távol-Kelet a trópusi betegségek prevelenciája miatt pillanatnyilag lakhatatlan számunkra, átmeneti megoldást kell találnunk, amíg a kellő kormánytámogatást élvező tudomány megtisztítja a területet. A lehetséges átmeneti megoldásokat vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy Kanada területén lehetne átmenetileg elhelyezni a zsidóságot, a Szent Lőrinc folyó partjain, Québec tartományban. A mintegy Skandinávia nagyságú területet, amelyet gondolatban kijelöltem számunkra, jelenleg zömében francia bevándorlók lakják és pár tízezer indián. Biztos vagyok benne, hogy kellő anyagi kompenzáció ellenében a francia bevándorlók vagy visszaköltöznének az anyaországba, vagy átköltöznének az Egyesült Államokba, ahol Louisiana államban, sokkal kellemesebb körülmények között, nagyszámú honfitársuk él. Az indiánok képviselőivel már beszéltem. Mivel jelenleg a fehér bevándorlók elnyomása alatt élnek, nagy hajlandóságot mutatnak arra, hogy lakhelyet változtassanak és az általam javasolt Karib tengeri szigetvilág, amennyiben ott törzsenként saját szigetükön, saját tradícióik szerint élhetnek, elfogadható megoldásnak látszik számukra. A helyi lakossággal, a felszabadított afrikai rabszolgákkal és leszármazottaikkal a szigeteket igazgatni fogó indiánok minden bizonnyal különösebb konfliktusok nélkül együtt tudnak majd élni, hiszen mindkét nép vallásgyakorlatában központi szerepet játszik a dob, a ritmus, s bizonyos narkotikumok, mint a mágikus gomba therápeutikus használata. A feketék szexuális gyakorlata ugyan frivolabb, mint a szemérmes, távolságtartó indiánoké, ez az életviteli különbség azonban csak segíteni fogja az esetleges konfliktusok elsimulását, és a népek hamarosan összeolvadnak."

 

Tizenötödik töredék
1904

 Crockford 1904-es Clerical Directory (a klérus tagjainak adatait tartalmazó lista) bejegyzése szerint Ignatius Timotheus Trebitsch tiszteletes, aki korábban a kanadai zsidóság között végzett misszionáriusi munkát montreali püspökség területén, kurátori kinevezést kapott Appledore-with-Ebony egyházközségben, Kent-ben. Nehéz megérteni, hogy miképpen jutott Trebitsch a bizalmi álláshoz, hiszen Angliába való érkezése után röviddel több panasz érkezett ellene a London Szociety igazgatóságához. A montreali egyházközség tagjai által postázott levelek egy része Trebitsch tiszteletes és családja hátrahagyott, jelentős összeget képező adósságait panaszolta. Az egyik levél arról számol be, hogy Reverend Trebitsch behajtotta ugyan az anglikán missziótól a tiszteletesi lakás általa felszereltetett elektromos hálózatának árát, 2 dollár 75 centet, de a házba beköltöző új misszionárius nem talált elektromos vezetékeket az épületben, csak konnektorokat, amelyekhez nem csatlakoztak huzalok. A villanyégőket pedig kicsavarta és elvitte Trebitsch bátyja, Joseph, aki kiköltözéskor magával vitte a ház kulcsait is, jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen.

A levelek másik része aranyórák eltűnéséről szól, az esetek mindegyikében Trebitsch tiszteletes alaposan gyanúsítható a lopással. Többek között Montreal anglikán püspöke, Lester Marrygold Bond aranyórája is eltűnt Trebitsch tiszteletes utolsó látogatása idején. A panaszlevelekhez csatolva Trebitsch Lypshytz tiszteletesnek, korábbi pártfogójának írt leveleit is őrzi a London Society irattára. Ezekben a levelekben Trebitsch bocsánatot kér Lyphsytz tiszteletestől, a londoni Barbicon Misszió, a kereszténységre térő szegény zsidók számára létesített menedékhely vezetőjétől, amiért 1897-ben, a menedékhely lakójaként ellopta a tiszteletes feleségének aranyóráját és az óra láncát. Bocsánatkérő leveleiben Trebitsch megígéri, hogy rövid időn belül aranyórát és arany óraláncot vásárol Mrs. Lyphsytz eltűnt ékszerei pótlására. Lypshytz tiszteletes ugyancsak csatolt levele szerint Trebitsch nem váltotta be ígéretét. Ennyi váddal illetve nehezen érthető, hogy Trebitsch megkapta a biztos megélhetést biztosító kurátori állást Appledore-with-Ebony egyházközségben, a kenti püspökségben. Mrs. Trebitsch és maga Trebitsch memoárjai szerint a kinevezést Randall Davidson, Canterbury érsekének személyes utasítására kapta meg Trebitsch, egy, az érsekkel való személyes találkozás után. Erről a találkozásról az archívumok nem őriznek dokumentumokat.

Dr. Davidson hagyatékában vannak azonban bizonyítékok egy későbbi találkozásra. Trebitsch azzal a feltétellel kapta meg a kurátori állást, hogy vizsgát tesz a papi tudományokból. A vizsgáig Trebitsch Hall tiszteletes felügyelete alatt, Appledore szépséges, tizenharmadik századi templomában szolgálta az 521 lelket számláló egyházközséget. Felesége, Margaret Hamburgban maradt, ahol 1903 július 12.-én fiút szült, aki az Ignatius Emánuel nevet kapta. A csecsemő vidám és egészséges volt, s az anya boldog, nem tudva, hogy a gyermekre szörnyű sors várt. Nem sokkal a szülés után Trebitsch Hamburgba utazott, hogy Angliába költöztesse családját. Appledore-ban, a mocsár menti dombon álló kis faluban telepedtek le. A kurátor felesége a falut kellemesnek, bár egy kicsit nyirkosnak találta. A helyiek nagyon kedveseknek, bár egy kicsit túl kíváncsiaknak tűntek neki. Mrs. Trebitsch büszke volt férje szentbeszédeire, amelyeket a gyülekezet előtt rögtönzött vasárnaponként. A szentbeszédekre nem készült hosszasan a tiszteletes. Csak a beszédek apropójául szolgáló, szentírásból való idézeteken meditált néhány pillanatig, mielőtt felment volna a szószékre. Álljon itt egy idézet Elizabeth Manning, az egyházközség tagja naplójából. Ms. Manning lejegyezte Trebitsch tiszteletes egyik szentbeszédét, s a szöveget kommentárjaival egészítette ki:

"Trebitsch tiszteletes elindult felfelé a szószék lépcsőjén. A lépcső közepén megállt, kinyitotta Bibliáját és elolvasta a Hall tiszteletes által a naphoz illőnek ítélt passzust. Aztán becsukta sötét szempillákkal árnyékolt éjbarna szemét és mozdulatlanul állt néhány pillanatig a lépcsőn. Néhány pillanat után felnyitotta szemeit és folytatta útját a szószékre a lépcsőn, Ma a Királyok Könyvének 15.-ik töredékéből a 30.-ik bekezdést idézte prédikációjában a tiszteletes. A bekezdés azt mondja el, hogy Jeroboam bűnei miatt, amelyek Izráelt is bűnbe keverték Izráel Istene feldühödött. Az idézetet, néha kissé nehezen követhető kelet-európai akcentusával így értelmezte számunkra a tiszteletes úr:

"Az esetben nem az a különös, hogy Jeroboam bűnös volt, nem is az, hogy mi volt a bűne, miért, mikor, hogyan követte el a bűnt. Az sem érdekes számunkra, hogy Jeroboam kedvét lelte-e a bűnben, közömbös volt-e számára, hogy mit tesz, vagy esetleg szenvedett belül saját bűneinek szégyenében, Isten megtorlásától félve és reszketve, gyengén és kiszolgáltatottan, mint ahogy a lehullani készülő falevél árnyéka remeg napnyugtakor az őszi avar rozsdavörös szívén. Az a szenvedés sem különös, amit Jeroboam másoknak okozott, hiszen amióta az első emberpár elhagyta az Édent, már leírhatatlan mennyiségű szenvedést okoztak akarva, akaratlanul egymásnak az emberek, tetteik mégsem provokálták ki önmagukban Isten haragját és dühét. Ami különösen fontos számunkra ebben a bekezdésben, az a kollektív bűnösség említése. Jeroboam bűne egész Izraelt, minden egyes nőt, férfit, öreget, fiatalt, gyermeket bűnbe kevert. A királyok bűneiért az egész nép lakol. Neroboam bűnei Isten bosszúját vonták Neroboam népére, Izraelre, a zsidókra, köztük az én őseimre Zionban. Hogyan nevezhetnénk ezt a kollektív bűnt? Ez a cinkosság bűne. Amikor a nép látja, hogy a király, Isten tabernákuluma ezen a világon beszennyezi magát, köteles szavát felemelni figyelmeztetésül. Izráel nem kelt fel Jeroboam ellen, nem kiáltotta egyként és hangosan: Király! Most már elég! A nép nem figyelt oda, hogy mi történik odafenn és büntetésül nyomorúságot bocsátott rájuk az Úr. Megtörténhet ez velünk is, Testvéreim, noha mi nem vagyunk zsidók? Azt mondom, igen. Azt mondom, hogy kötelességünk figyelni a királyt, Őfelsége kormányát, a kormány minisztereit és kötelességünk azonnal bátran felemelni szavunkat Jeroboam bűneinek első jeleit látva. Egyetlen folt a királyi paláston, egyetlen hiányzó ékkő a koronából maga után vonhatja birodalmak bukását. Elég Őfelsége kormánya egyik miniszterének egyetlen félrelépése, mondjuk egy házasságtörés, vagy közpénzek gondatlan herdálása és elveszíthetjük Indiát.""

 

Tizenhatodik töredék
Paks, 1994

 1904-ben Trebitsch Ignác titokban látogatást tett Pakson, szülővárosában. Családjának, hivatali elöljáróinak azt mondta, hogy Dublinba, Írországba utazik az Orange Rend meghívására, akiknek képviselőivel kanadai missziója során került kapcsolatba. Valójában Dover-be utazott, onnan halászhajóval jutott Le Havre kikötőjébe. Onnan vonaton utazott tovább. Előbb Párizsba, onnan Bécsbe. Bécsben taxit bérelt és Trenton Lewis Wallace névre kiállított, hamis útlevéllel igazolva magát érkezett Budapestre. Budapesten két napig tartózkodott. A Gellért szállóban vett ki szobát, ahonnan számlája kifizetése nélkül távozott. A Budapesten töltött két nap alatt eladott egy nagyobb szállítmány keményfát Kanadából a Weisz és Fiai fakereskedésnek, hamis csekkel fizetve római ezüsttálakat vásárolt a Wettstein régiségkereskedésből és meglátogatta a Dohány utca 28-ban lakó barátját, Lohman Dávidot, a kabbalistát, akit még színinövendék korából ismert. Trebitsch budapesti látogatásának részleteit Lohman úr feljegyzéseiből ismertem meg, amelyeket az 1967-ben elhunyt misztikus lánya, Hildermanné, Lohman Magda volt szíves rendelkezésemre bocsátani, amikor kilencven évvel Trebitsch Ignác budapesti látogatása után a városba érkeztem.

 Hildermanné, Lohman Magda unokahúga, Böszörményi Katalin valamikor színházam, a Kovács István Stúdió tagja volt, noha soha nem lépett színpadra velünk és a próbákra sem járt el. Ő volt az, akivel minden darab koncepcióját titokban megbeszéltem, mielőtt a tagság elé terjesztettem volna. Böszörményi Katalinnál egyenesebb gondolkodású embert nem ismerek. Absztrakt elgondolások nem tesznek rá benyomást. Gondolkodása tisztán geometrikus. Hol lesz a szereplő, hol lesznek a hangszórók, az előadás melyik percére tervezem a katarzist. 1994-ben Budapestre érkezve ő volt az első, akit felhívtam. Szikár, rövid hajú szipirtyóvá öregedett. Fogai kihullottak, látása megromlott. A Lukács uszodában találkoztam vele, ahol, mint mondta, minden hónapban egy hosszal többet úszik, 1978 óta. Mellúszásban úszik, kérlelhetetlenül. Ha valaki az útjába kerül, nekimegy. Amíg vártam, hogy befejezi hosszait, több alkalommal nekiment valakinek. Senki sem mert rászólni. Amikor később, a szaunában elmondtam neki utazásom célját, azonnal nagynénjéhez irányított.

 Hildermanné, Lohman Magda szülei lakását örökölte a Dohány utca 28 második emeletén. Férje, Hilderman Jenő 1956-ban elhagyta az országot, mert felszólalt egy vállalati közgyűlésen és félt a megtorlástól. Felesége, Magda nem tudott vele utazni, mert apja megtiltotta, hogy 1956 novembere és áprilisa között utazzon. Apja, veje és lánya disszidálási terveiről értesülve az I Ching-től kért tanácsot. Hilderman Jenő esetében a szent könyv azonnali utazást javasolt. Tűz a tó alatt, ezt a képet vetették ki a pálcikák. Lao Ce kommentárja szerint a kép ebben a konstellációban annyit jelent, hogy a fiatalembernek egyedül kell a világ közepére - amely már akkor New York volt - utaznia és ott a gyémántkereskedelem („Tiszta Kő Testvériség”, Lao Ce) területén kell elhelyezkednie. Ha bárki útitársául szegődne a Szürke Víz Hava (November) és a Változás Hava (Április) között, azt lelövik a határon („Mellét villám találja el, és a villámcsapás hangja ismétlődik”, Lao Ce).

 Hilderman Jenő két évet töltött egy Bécs környéki táborban, mivel nem volt hajlandó elfogadni az izraeli állampolgárságot, amelynek révén Bécsből, Tel Aviv érintésével azonnal New Yorkba utazhatott volna. „A Messiás még nem jött el, a Nyolcadik Kapu még mindig zárva", mondta a Menekültügyi Bizottság képviselőjének, amikor az, a táborba érkezése másnapján lehetőségeiről tájékoztatta. A táborból írt levelei nem jutottak át a magyar cenzúrán. Felesége csak New York-ba érkezése után három évvel, 1961 nyarán, a Szabad Európa Rádióban hallott róla. Hilderman Jenő, aki addigra már legnagyobb gyémántkereskedések egyikének tulajdonosa volt a New York-i tizedik utcában, Gallicusnak nyilatkozott, halált követelve Biszku Béla fejére, aki szerinte a magyar kommunizmus rossz szelleme. Biszku Béla mindig hozzátett néhány nevet a Moszkvából érkező halál-listához.

 Lohman Dávid feljegyzéseinek kópiáival táskámban, Allan McIntosh kanadai fényképészbarátom társaságában, bérelt kocsival indultunk el Paks felé, hogy az ottani levéltárban Trebitsch Ignácz 1904-es paksi látogatásának nyomai után kutassunk. Ercsi után esni kezdett az eső és nem állt el addig, amíg egy hét múlva el nem hagytuk Paksot.

Tizenhetedik töredék
Séták a régi temetőben

 Lohman Dávid feljegyzéseinek kópiáival táskámban, Allan McIntosh kanadai fényképészbarátom társaságában, bérelt kocsival indultunk el Paks felé, hogy az ottani levéltárban Trebitsch Ignácz 1904-es paksi látogatásának nyomai után kutassunk. Ercsi után esni kezdett az eső és nem állt el addig, amíg egy hét múlva el nem hagytuk Paksot.

 Lohman Dávid kabbalisztikus kutatásai elsősorban a szent tudomány extatikus vonatkozásaira irányultak. Abraham Abulafia (1240 - 1292?) a Barcelonából származó, Maimonides iskolájához tartozó misztikus tanítványának vallotta magát. Lohman Dávidot a kabbalisztikus meditáció titka foglalkoztatta. "A különbség a meditáció doktrínájának Keresztény és Kabbalisztikus megfogalmazása között abban áll", írja Lohman Mein Hokhmat ha Zeruf (Az Én Kombinációs Tudományom) című esszéjében, „hogy a Keresztény miszticizmusban a meditáció mindig konkrét, képi tárgyra - például Krisztus szenvedésére a kereszten, - vonatkoznak, amíg a kabbalista meditációjának fókuszában kizárólag vizualizálhatatlan absztraktumok állnak, mint például a Tetragrammaton és annak kombinációi”. Lohman Dávid szerint Trebitsch meditálni érkezett Angliából Paksra, szülővárosába, 1904-ben. A kabbalista elkísérte titkos útján a régi barátot, akit 1895-ben, a Színiakadémiai tanulmányai során ismert meg. A két fiatalembert a kabbala iránti közös vonzalmuk hozta közel egymáshoz. Lohman Dávid feljegyzései szerint Trebitsch már akkor teljes birtokában volt a titkos tudományoknak. Bármilyen szituációban, igen rövid idő alatt el tudott jutni transz-állapotba, mély meditációba, ahonnan mindig sorsdöntő helyzetek megoldásaival tért vissza.

 Pakson Trebitsch és útitársa a zsidó temető közelében vett ki szobát. Sokat sétáltak a sírok között, kabbalisztikus témákról beszélgetve. "Ignácz szerint", írja Lohman, "a távolkeleti miszticizmus a tudatfelettiség állapotát célozza meg meditációjával, amíg mi, a kabbala gyakorlói a tudat legtisztább működésének állapotát keressük magányunkban. Mi az elérhetőt, a lehetségest akarjuk, ők a lehetetlent. Az elérhetetlenért sóvárognak, azt akarják gyönyörködtetni színes ruháikkal és csillogó ékszereikkel. A meditáció során ők átlényegülnek, mi maradunk, akik vagyunk, csak az agyunk fog élesebben, mint bárkinek. A gond ezen a ponton már nem a világ feletti uralom megszerzése, hanem abszolút hatalmunk legnagyobb hasznot hajtó gyakorlásának konkrét kérdései. Mennyi adót fizessenek Kazahsztánban és Albániában. Egyesüljön-e Dalmáciával Bosznia-Hercegovina. Mi legyen Anglia, a Brit Birodalom sorsa például, amit neki, Trebitsch Ignácznak kell eldönteni és pontosan meghatároznia, hiszen ott él, mint a világban szétszórt 36 Láthatatlan egyike. Ignácz nyugodtan, indulatoktól mentesen beszélt, miközben felvázolta előttem az Angol Birodalom szétbomlasztására irányuló terveit és azok gyakorlati megvalósítására tett, vagy teendő lépéseit. Elmondta, hogy az anglikán egyházban már sikerült gondolkodási válságot előidéznie Kanadában kidolgozott és a szinódusnak eljuttatott téziseivel, amelyek az anglikán egyházi hierarchia felépítésének logikáját nyilvánítják és bizonyítják esztelenségnek. Most a politikai rendszert fogja de-stabilizálni. Egyházi karrierjét otthagyva politikai pályára áll és belülről fogja szabotálni a rendszert. A Parlament összeomlik, a Lordok Házába pakisztáni családokat költöztetünk. A királyság intézményét meghagyjuk, csupán a Windsor családot fosztjuk meg trónjától és birtokaiktól. Helyükre egy feketét a Karib tengerről, vagy egy Mohawk indiánt Kanadából emelünk az angol trónra. Skóciának, Wales-nek, Írországnak visszaadjuk függetlenségét. Kivonulunk a gyarmatokról, és kártérítést fizetünk a Brit Birodalom által az elmúlt évszázadok során okozott szenvedésekért. A király, vagy királynő hatalma pusztán ceremoniális lesz. Az ország kormányzását egy New York-i bankra bízzuk. Ignácz biztos volt abban, hogy mindezt egy, maximum két képviselői ciklus alatt el tudja érni. Sok szerencsét kívántam neki, de nem fogadtam el az általa felajánlott kampányigazgatói állást. Kutatásaim Budapesthez kötnek. Megszoktam szobám falait, nem kívánok más elfoglaltságot hátralévő éveimben, mint hogy naponta felidézzem a héber alphabet 22 betűjét, és azoknak minden lehetséges kombinációját megkeressem. Három nap után vissza kellett utaznom Budapestre. Ignácz kikísért az állomásra. Azt hittem nem fogom látni többé. Nem így történt. Legközelebb 1910 januárjában hallottam róla. Az újságok írták, hogy a Brit Liberális Párt színeiben, a darlingtoni választókerület képviselőjeként Ignáczot beválasztották a Brit parlamentbe”.

Tizennyolcadik töredék
Oroszlánvadászat

 Trebitsch felesége, Margaret emlékei szerint férje túl kicsinek érezte a kihívást, amelyet Appledore lakói lelki szükségleteinek ellátása jelentett. Bosszantotta, hogy erős magyar akcentusa miatt a hívők nem sokat értettek prédikációiból, s az is, hogy a megtérítendő kanadai zsidókkal ellentétben az Appledore-i hívőkkel nem lehetett vitatkozni, mivel azok, angolok lévén, ha kételyeiket, ha voltak, megtartották maguknak. Margaret így ír az Appledore-ban töltött időszakról:

 "A vidéki kurátorok élete nem elégítette ki aktív szellemét és csillapíthatatlan ambícióját. A vidéki élet ritmusa túl lassú volt neki, nem volt türelme a várakozáshoz. Ha esélyt látott volna arra, hogy rövid időn belül plébános lehet, és biztosítottnak érezte volna további előmenetelét az Egyházban, talán folytatta volna a papi pályát, de előmenetelre nem sok esélye volt".

 Trebitsch egyházi felettesei elégtelennek találták görög és latin nyelvtudását és szerintük még héberül sem tudott olyan jól, amennyire egy zsidótól elvárható lett volna. Ráadásul Canterburry érsekének hetenként küldött hosszú, kibogozhatatlan angolsággal írt tanulmányai is egyre jobban bosszantották a címzettet. Már csak hetek kérdése volt, hogy Trebitsch tiszteletest az Anglikán Egyház megfosztja nyájától, amikor felesége apja, Kahlor kapitány váratlanul meghalt Hamburgban és vagyonának kétharmada lányára, Margaretre szállt. Amint megérkezett az örökség, Trebitsch Davidson érseknek írt levélben lemondott egyházi állásáról. Az érseki levéltárban található levél szélére az érsek csak ennyit írt: "Nem gondolom, hogy távozása számunkra túl nagy veszteség".

 1904 szeptemberében Trebitsch családjával London egyik keleti külvárosába, Hampton-on-Thames-be költözött. Családja ekkor már négy tagból állt: felesége, annak korábbi kapcsolatából származó gyermeke, Julius Tut, saját fia, a kis Ignatzius Emánuel és felesége megözvegyült édesanyja is velük lakott. Az új házba költözéssel egyidőben Trebitsch és családja új nevet is felvett. 1904 októberétől családnévként a Trebitsch Lincoln nevet használták és a családfő gyakran I.T.T. Lincoln néven mutatkozott be. Ugyanebben a hónapban Margaret újabb gyermeket szült, aki a John nevet kapta.

 Az új ház legfelső emeletén Trebitsch hatalmas könyvtárszobát rendezett be, ott töltötte minden idejét, családjával alig találkozott. Felesége szerint folyamatosan érkeztek a házba a könyvszállítmányok, néhány hét alatt több tízezer, történelmi, gazdasági és politikai kérdésekkel foglalkozó könyv töltötte meg Trebitsch dolgozószobájának mennyezetig érő polcait. A következő tizennyolc hónapot Trebitsch olvasással és jegyzeteléssel töltötte. Felesége szerint elsősorban Disraeli és Napóleon karrierje, valamint az angol gazdaság kérdései izgatták. Amikor a Kahlor kapitánytól örökölt pénz fogyni kezdett, Trebitsch egyre gyakrabban utazott Londonba, hogy ott érdeklődésének megfelelő munkát találjon. Munkakeresés közben megismerkedett egy angol arisztokratával, Benjamin Seebohn Rowntree-vel, aki kakaó és konfekcióipari termékek előállításával foglalkozott és komolyan érdekelték a társadalmi igazságosság kérdései is. Hallva, hogy Trebitsch több nyelven beszél és megismerkedve széleskörű tájékozottságával történelmi, gazdasági, politikai és vallási kérdésekben a lord magántitkári és utazó "társadalomkutatói" állást ajánlott neki. Trebitsch táviratban értesítette feleségét új állásáról: "Magántitkári minőségben Mr. Rowntree alkalmazásába léptem. Ezévi fizetésemet előre megkaptam. Hamarosan Hollandiába, Belgiumba, Németországba és Dániába utazom". Trebitsch csak csomagjait összepakolni érkezett Hamptonba, máris továbbutazott Brüsszelbe. "Soha nem láttam férjemet olyan boldognak, mint akkor", mondta később Margaret Trebitsch.

 

Tizenkilencedik töredék
Seebohn Rowntree, a csokoládé, és a szociológia tudománya

 Seebohn Rowntree, Trebitsch patrónusa, a szociológia tudományának egyik úttörője volt Britanniában. Apja, Joseph Rowntree 1862-ben alapította a család kakaó kereskedését. 1881-től édességek és csokoládé előállításával is foglalkozott a korabeli ipar csodájaként emlegetett York-i gyárában. A vállalat termékei hamarosan világszerte kedvelté váltak, hatalmas hasznot hozva a Rowntree családnak. Seebohn Rowntree tizennyolc éves korában kezdett el dolgozni a család csokoládégyárában és nyugdíjba vonulásáig a vállalat munkatársa maradt. Valódi érdeklődése azonban másfelé irányult. Mint liberális quaker, mint progresszív gondolkodású munkaadó elborzasztotta a nyomor és kizsákmányoltság, amiben a modern iparosítás munkástömegei éltek. Elhatározta, hogy megpróbál segíteni az ipari munkásság helyzetén. Hozzálátott, hogy tényeket gyűjtsön, és statisztikákat állít össze az iparban uralkodó állapotokról. Munkássága adta az esszenciális alapokat 1905 és 1915 között a Cambell-Bannermann és Asquith liberális kormányok reformista politikájához.

 Seebohn Rowntree utazó asszisztenseként Trebitsch közvetlen kapcsolatba került a következő dekád angol politikáját formáló erőkkel, s maga is számottevően hozzájárult a korszak angol kül- és belpolitikájának kialakításához. Magas fizetéssel és minden költségét megtérítve Trebitsch Európába utazott, hogy a Belgium, Dánia, Németország és más Európai országok vidéki lakosainak életét tanulmányozó, a Rowntree Intézetnek dolgozó kutató csoportot irányítsa. Ekkor kezdődik Trebitsch évtizedekig tartó kapcsolata az angol Külügyminisztériummal. A kapcsolat John Sinclair kapitány, képviselő, a Campbell-Bannerman kormány Államtitkára közvetítésével jött létre. A Külügyminisztérium ajánlólevelekkel látta el Trebitschet és érkezéséről, minden lehetséges asszisztencia biztosítását kérve, értesítette az Európa fővárosaiban működő angol követségeket. A Külügyminisztérium ajánlóleveleit és az angol követségek közbenjárását felhasználva Trebitschnek alkalma nyílt találkozni Európa politikai, gazdasági és vallási vezetőivel. Egy ilyen találkozást ír le naplójában Elizabeth Krassner, Philiph Pertigneux, francia belügyminiszter felesége:

"Monsieur Trebitsch az angol nagykövet, Sir Richard Bancroft társaságában érkezett a Neully-i házunkban megrendezett vacsorára. Választékos eleganciával öltözött, kecses, intenzív ember, akinek átható tekintetét és kellemes hangját nem lehet elfelejteni. Engem orchidea-csokorral, férjemet - aki közismert rajongója az afrikai törzsi kultúráknak, - egy Karib tengeri obeyah-maszkkal lepett meg. Vacsora közben roppant szórakoztató volt. Erős német akcentussal, pontosan megfogalmazott tőmondatokban beszéli a franciát. Dicsérte a vacsora fogásait és a felszolgált italokat. Remek ételrecepteket diktált szakácsunknak, amelyeket egzotikus útjain gyűjtött. Elmondta, hogy szocio-etikai kutatásokkal foglalkozik, érdeklik a vallások, különösen a távolkeleti miszticizmus. Tagja a Golden Dawn rendjének és személyesen ismeri Aleister Crowley-t. Bemutattam Madame Winterstein-Sassone-nak, akit ugyancsak érdekel a mágia, és gyakran rendez spiritualista szeánszokat szalonjában. Később megtudtam, hogy Monsieur Trebitsch párizsi tartózkodásai idején gyakran látogatta a szeánszokat, sőt saját spiritualista páholyt is alapított, A Számok Körét, amelynek szeánszain utazásai során megismert mágikus gyakorlatokat mutatott be. Férjem, Philiph érdeklődését Monsieur Trebitsch távolkeleti útjairól szóló beszámolói kötötték le. Igen érzékletesen írta le a meglátogatott tájakat, az alig ismert népek nekünk néha vadnak tűnő szokásait. Engem különösen megráztak az özvegyégetésről és a rituális emberevésről szóló beszámolók, valamint a balinéz transztáncosoknak az a szokása, hogy extázisuk csúcsán leharapják élő denevérek fejét."

 

Huszadik töredék
Az Új Templom Rendje

 Berlinben bukkantam Gertrude Liebenfels 1906 májusában írt naplójegyzeteire. Gertrude Liebenfels Jörg Lanz von Liebenfels, a német Új Templom Rendje első nagymesterének felesége volt. Trebitsch 1906-os látogatása idején von Liebenfels a Grál feltámadt őrzőjének feladatát vállaló rend létrehozásán dolgozott. A rend Lanz: Teozófia, avagy Szodoma majmai és az istenek elektronja címı könyvében kifejtett tézisek köré szerveződött. A pángermán mitológia, evolucionalizmus, valamint a kereszténység ezoterikus vonulatainak - gnosztikusok, dualisták, templomosok, rózsakeresztesek - tanait magukba olvasztó tézisek szerint Krisztus - ógermán nevén Frauha, - árja beavatott, szent germán lovag volt, aki kétezer éves harcot hirdetetett az alsóbbrendű fajokat képviselő zsinagóga sötét világhatalma ellen. A cisztercita szerzetesként induló von Liebenfels három év után elhagyta a szerzetesrendet, mert szerinte a ciszterciták elárulták az általa mélységesen rasszistának értelmezett keresztény doktrínát. A kolostor priorja szerint azonban von Liebenfels távozásának valódi oka az volt, hogy nem tudta betartani a testi önmegtartóztatás fogadalmát. Valóban, az Új Templom Rendje Jörg Lanz von Liebenfels által írt téziseiből kiderül, hogy a Rend alapítója megszállottja volt a szexualitásnak. Gertrude Liebenfels írja:

"1906, május 11. Werfensteini nyaralónk lovagvárrá alakult. Jörg az Új Templom Rendje megalapításának lázában ég. A nappalit lovagteremmé, a nagyobbik hálószobát kápolnává alakíttatta át, az alagsorban építtette meg a kazamatákat. Körben acélhálóval zárt cellákat hegesztetett, középen gránitkőből épített áldozati oltár és az orgona, amin Jörg játszik a szeánszok alatt. A szeánszok Jörg koreográfiája alapján szerveződnek. Ő dönti el, előre, vagy az extázis hevében, hogy a cellákban kikötött tizenkét Nővér közül az adott éjszakán melyik legyen a Grál. Engem kitüntetett gyöngédséggel kezel. Pálcája ritkán sérti fel bőrömet, s ha igen, hálás vagyok érte, megköszönöm. Az Idő Körének tizenkét lovagja hajtja végre Jörg utasításait, álarcban, acélvértezetben. Ők fogják le az oltárra fektetett Grált, amikor Jörg felmutatja a Vért."

 A Seebohn Rowntree Alapítvány megbízásából Berlinbe érkezett Trebitsch a berlini francia nagykövetség fogadásán ismerkedett meg Jörg Lanz von Liebenfels-el és feleségével, Gertrude-dal. Gertrude így ír a találkozásról és az azt követő napok eseményeiről naplójában:

"1906, május 17. Mr. Trebitsch-Lincoln elragadó úriember. Indiai származású, a brahminok kasztjának leszármazottja. Erre utal ébenfekete, hullámos haja és aranybarna bőre is. Nem tudom elfelejteni a szemét. Átlátott a bőrömön, és amíg a közelében voltam, nem engedett el. Kitűnően, noha egy kis, alig érzékelhető Jiddish akcentussal - amit nyelvtanárának tulajdonít, - beszél németül, de kérésére inkább angolul társalogtunk. Elmondta, hogy az angol titkosszolgálat megbízásából a dolgozó rétegek helyzetét tanulmányozza Európában. Tagja a Mr. Crowley, családunk régi barátja vezette Golden Dawn misztikus rendjének. Férjemmel az Új Templom és a Golden Dawn lehetséges együttműködéséről beszéltek. Meghívtuk, hogy töltse werfensteini nyaralónkban a hétvégét. Mr. Trebitsch-Lincoln elfogadta a meghívást. Jörg péntek éjszaka kocsit küldött érte. Hajnalban vadászatot tartottunk a Werfenstein és Mittelgrade közötti erdőben. Jörg két vaddisznót lőtt. Vérüket a lányok kisütötték, és áfonyabefőttel szolgálták fel reggelire. Reggeli után valamennyien aludtunk néhány órát, kivéve Mr. Trebitsch-Lincoln, aki birtokba vette Jörg könyvtárszobáját, és régi fóliánsok olvasásával töltötte a délelőttöt. Ebédre főtt vaddisznóhúst tálaltunk, amelyet belsőségekkel töltött káposzta követett. Ebéd után az urak elvonultak szivarozni és egy konyakra a kápolnába. Én, Frau Hasselbaum és Elisabeth von Winkle előkészítettük a kazamatákat. Jörg később elmondta, hogy Mr. Trebitsch-Lincoln egy vízióról számolt be, amely délelőtt, a rúnákat tanulmányozva érte a könyvtárszobában. Víziójában Mr. Trebitsch-Lincoln Thor asztalát látta. Az asztal körül Thor lovagjai ültek. Az asztalt zászló takarta le, arany mezőben vörös swasti, négy sarkában négy liliommal. A zászló közepére állítva tündökölt a Grál, amelyből Thor és a lovagok sorra ittak."

 *  *  *  *  *

Home page - Nyitó oldal