Május 2, 1987, Santa Fé, New Mexico: A New York-i gép homokviharban landolt Albuquerque, New Mexico állam fővárosának repülőterén. A földetérés csak a negyedik kisérletre sikerült, az erős oldalszél miatt. Ordító gyerekek, sikoltozó nők, zuhanó csomagok, halálsápadt légikisasszonyok, az ablak túlsó oldalán süvítő homok, látótávolság nulla. A második leszállási kisérletnél a fejemre raktam a fejhallgatókat és feltettem Bowie Heroes kazettáját a Walkmanomra. V2 Schneider, hommage a Kraftwerknek. Leszállás közben tilos ugyan a fedélzeten mindennemű elektronikus eszköz használata, de a légikisasszonyokat ilyesmi most igazán nem érdekelte. Az egyiket a büfé falához préselte a centrifugális erő, a másikat az üléséhez ragasztotta a gravitáció. Becsuktam a szemem, hátradőltem és maximumra állítottam a hangerőt. Így mégis más. Ritmusra csapódunk majd, vagy a betonra, vagy a hegyoldalhoz, gondoltam, ahogy a gép piruettezett velem.

 A repülőtéren bérelt kocsi várt, az Alamo kocsikölcsönző vállalat kirendeltségénél. Kis piros GeoMetro, benne tisztességes sound system, négy hangszóróval, a hátsó ablak alatt az ígért 28 inches basszusnyomó. A gitáromat a hátsó ülésre dobtam, az erősítőt betettem a csomagtartóba, benyomtam egy Futurhytmics kazettát és ráadtam az Extra Basszust. Yeah. Nincs jobb, mint kőkemény techno-t hallgatni, ahogy az ember elhagyja Albuquerque-t és rákanyarodik a Santa Fé felé vezető régi Ezüst Út-ra. Az autópálya gyorsabb lenne, de én nem sietni jöttem New Mexicóba. Kinyílt előttem a sivatag. Vörös és türkiz az urallkodó színek, arany alapon. Homok, kőerdők, bozót, kaktuszok. Odafenn a világ legtágasabb égboltja. Feltettem egy Neil Young kazettát. Ez az ő világa. Az Ezüst Út régi bányászvárosok között vezet, a legtöbbjük már elhagyott. Valaha aranyat, ezüstöt, türkizt bányásztak itt, ma már csak a Pokol Angyalai, hippik és punkok lakják a romokat, valamint illegális bevándorlók húzódnak meg itt, indiánok Mexicóból, Venezuelából, Peruból, Bolíviából, Bosznia-Hercegovinából.

 Indián föld ez, könnyű festett cserépdarabokat, vagy pattintott kő nyílhegyeket találni. Az út melletti táblákon golyónyomok. Ez egy nagyon amerikai szokás, hazafelé menet útjelző táblákra lőni. Elhúzott mellettem egy motoros törzs, talán bankárok szabadságon, talán az igaziak. "Born To Be Wild", a fekete bőrdzsekik hátán halálfej, keresztek, svasztikák. Lobogó hajak és szakállak, náci sisakok, szegecsek és acéltalpú bőrcsizmák. A Harley-k hátsó ülésén a srácok öreglányai, hidrogénezett hajak, tenyérnyi vörös szájak, a vagányabbak félmeztelenül. Az egyik csaj megcélzott egy sörösüveggel, pedig nem is Yamahát lovagoltam, hanem egy véramerikai szubkompaktot. Ráléptem a fékre és hagytam őket elhúzni. Mindig van nálam fehér zászló is.

 Santa Fé-be Roxy Music Avalonjának hangjaival érkeztem, késő délután. Kivettem egy szobát a Paradiso motelben, a város szélén. Mikrohullámú sütő, fertőtlenített fürdőszoba, televízió, a televízión ismeretterjesztő film az emberszabású majmok nemi életéről. "És most Bubu megerőszakolja Patriciát", mondja a bemondónő. Bubu a mellét veri és vérfagyasztó hangon üvöltve tombol a ketrec tetején. Patricia kap egy banánt. "És most nézzük a csimpánzokat". Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, megnéztem a legújabb háborút a CNN-en. Bedobtam egy tál chilit a motel éttermében és elindultam, hogy megkeressem Brian Briggs-et, akivel a Dance The Newyork felvételein dolgoztunk. Az alacsony adobe épületet, ahol Brian táborozott megtaláltam, de a producer nem volt otthon. "Felment a mesára meditálni", mondta a háziasszonya, egy legalább kétszázkilós navajo hölgy, cowboycsizmában és Gucci szabadidőruhában. "It can get a bit eery up there", mondta a hölgy.

 Hátrahagytam a címemet, aztán az instrukciókat követve, a Dead Kennedys társaságában felhajtottam a mesára. Az aszfaltút egy idő után poros földúttá változott. Elhagytam a spanyol falu romjait, a régi temetőt és a valamikori trade post-ot, ahol annakidején indiánok cseréltek coyote bőrt, gyógyfüveket, türkizt és mokaszinokat whisky-re és puskára. Kiégett legelők következtek az út mindkét oldalán, amelyeket árammal feltöltött kerítések szegélyeztek, tiltó táblákkal. A táblákon golyónyomok. A szakadék szélén vitt aztán tovább az út. Odalenn Santa Fé fényei villództak. Feltettem egy Jethro Tull kazettát és rágyújtottam egy Partagas szivarra. Naplementekor érkeztem az elhagyott farmépülethez, ahová Brian meditálni jár. 'Property For Sale', mondta a kopott felírat.

A kiszáradt kút törött szivattyújának szélkereke nyikorgott az esti szélben. Kikapcsoltam a sztereót, körüljártam az omladozó, lelakatolt házat. Benéztem az ablakokon, üres szobákat láttam. A ház mögött hatalmas kövekből képzett asztal állt, lapjába furcsa ábrák voltak vésve, druidákra emlékeztető szimbólumok. A ház másik oldalán árnyékszék, az a fajta, amelyből az alacsony csapóajtóra könyökölve élvezheti a tájképet a cowboy. Visszamentem a kocsihoz. A bal első kerék leeresztve. Kinyitottam a kocsiajtót. Az ülésre dobva egy frissen levágott tehénláb. Valaki mondani akar ezzel valamit, gondoltam.

 A véres tehénlábat a kút mellé dobtam. Kinyitottam a csomagtartót, kivettem az erősítőt, aztán a szerszámosládát és a pótkereket. Elkezdtem kereket cserélni, a lebukó nap utolsó, gyér fényében. A város felől egy Pathfinder négykerékmeghajású érkezett és lefékezett mellettem. Középkorú anglo hölgy vezette, mellette feketebajúszos, fiatal mexikói. "Do you need help?", kérdezte a hölgy. "No, thanks", mondtam. "It can get a bit eery up here", mondta a hölgy, "I better wait 'til you're done". Mondott valamit a mexikóinak, aki kiszállt a kocsiból és lazán a hűtőnek támaszkodott. Kezében shotgun. A hölgy a kocsiban maradt és rágyújtott egy cigarettára. Befejeztem a kerékcserét, bezártam a csomagtartót, megtöröltem a kezem egy papírzsebkendőben. "Thank you very much", mondtam a hölgynek. "Take care of yourself", mondta és begyújtotta a motort. A mexicói beszállt a Pathfinder-be és elindultak. Beültem a Geo Metroba, feltettem egy Ozzy kazettát, hogy kitisztítsam a karmát. A motor elsőre indult most is, remek kocsik ezek, gondoltam. Megfordultam a kút körül, aztán irány Santa Fé. A sivatag felett lassan emelkedni kezdett egy hold, amelyet még sohasem láttam.

 
Január 7, 1989. El Morro, New Mexico: Ültem a teraszra vezető lépcsőn és néztem a csillagokat. A legközelebbi település, Grant, százhúsz mérföldnyire volt. Csak a milliárdnyi csillag fénye világította meg a néma sivatagot körülöttem. Éreztem, ahogy a tiszta levegő kimossa belőlem New York mocskát. Ezért az érzésért jöttem ide. Egyedül akartam lenni. Meg akartam tisztulni. Kemény munkaszolgálatot jelentett a New Yorkban töltött első három év. Körülöttem rohadt szét a város, a világ, ha kell. Kényszerűségek, kellemetlen, megalázó helyzetek betölteni a napokat. Éjszakánként bezárkóztam gitárommal és Killer Lui nevű dobgépemmel hangstúdiómba, és a Work In United States project felvételein dolgoztam hajnalig. Alig aludtam azokban az időkben. Akkor már senkit sem érdekelt semmi más, mint a siker, a pénz. A régi New York, az izgalmas emberek városa meghalt, valamikor a nyolcvanas évek elején. Láttam a halálát. Nem volt szép. Beszélgetni, tapasztalatot, eszmét cserélni ebben a városban már senkivel sem lehetett. Fárasztóvá vált emberekkel együtt lenni. Monológokat hallgattam, s monológokat vártak el tőlem. A szemek nem néztek vissza. A szexből eltűnt a varázs, kockázatos feladattá vált, ami nem felüdített, hanem elzsibbasztott. A kiürülő város kiszívott minden energiát belőlem és helyére mérgező, ipari szemetet pumpált, bűzös, rossz karmáját a sok elveszettnek, akikkel itt találkoztam.

 Nyolc hónapig dolgoztam a Timewall oltárképen, egy washingtoni (DC) gyűjtő megrendelésére, 1988 tavaszától karácsonyig. A képet foszforeszkáló és fluoreszkáló festékekkel festettem, napi 10-12 órát töltve UV fényben. Mire a képpel elkészültem, már csaknem megvakultam. Azóta viselek borús napokon is napszemüveget. A megrendelőnek tetszett a mű, amelyet akkor vásárolt háza meditációs szobájában állított fel. Annyira elromlott a látásom, hogy nehézséget okozott navigálnom a kép átadására rendezett baráti összejövetel vendégei között. A washingtoni Katolikus Egyetem professzoraiba, papokba, apácákba, papnövendékekbe ütköztem. Mr. James Lyman Nash, a műgyűjtő a Katolikus Egyetemen tanított etikát, ugyanakkor nagy barátja volt a hangos rock zenének is.

 Olyan hangerővel szóltak a falakba erősített hangszórók, hogy lehetetlenné tették a beszélgetést. Csak jártak szobáról szobára, emeletről emeletre, kezükben pezsgőspoharakkal a szelíden mosolygó vendégek. Elmenni senki sem mert, mert Mr. Nash évi 150 millió dollár jövedelemmel bírt, miután nagyapja találta fel az ipari jégkocka gyártó gépet. Én sem tudtam elmenni, mert meg kellett várnom, hogy Mr. Nash odaadja a munkámért járó tiszteletdíjat. A mosolygó, néma vendégek körmenete lassan lerészegedett. A könyvtárban poharak törtek, valaki leesett a lépcsőn. Én is szédülni kezdtem. A hangszórókból bömbölt Jimi Hendrix, a Credence Clearwater Revival, a Led Zeppelin, Black Sabbath, Cream. A falakba, bútorokba kapaszkodva kitántorogtam a kertbe, amelyet ugyancsak én terveztem a házigazdának. Most hó borította a bokrokat, a fákat, a medencét, a lugast. Valahogy eljutottam a kerti házig, ahol a szobám volt. Kellemes meleg fogadott. Ledobtam magam az ágyra és hagytam, hogy a részegség tegyen velem, amit akar. Ettől kijózanodtam és a látásom is visszatért valamennyire. Megfürödtem, felöltöztem, becsomagoltam, hívtam egy taxit és csomagjaimmal a kerten át a házba mentem, hogy elbúcsúzzak a házigazdától.

 A party időközben végetért. A vendégek elmentek Mr. Nash egyedül ült a meditációs szobában és az oltárképet nézte. Maria, a mexikói szobalány kávét hozott be. Mr. Nash megköszönte a munkám és átadta a csekket. Aztán megkérdezte, hogy volna-e kedvem Bibliából vett képeket festeni a ház tizenkilenc ajtaja fölé. Nem mondtam meg, hogy már alig látok, elvállaltam a feladatot. Megérkezett a taxi. Elbúcsúztam a műgyűjtőtől, aki kézfogáskor még megajándékozott egy Paul Bowles kötettel és egy üveg madeirával pincészetéből. Elértem a New Yorkba induló első reggeli vonatot. Délután már az Albuquerque, New Mexico felé induló gépen ültem.

 Egy drága barát, José Mendez történész várt a reptéren. Ő vitt el sivatagi házába, El Morro-tól északra, a semmi közepén. Ellátott élelemmel, válogatott italokkal, füstölnivalóval, megtanított a shotgun és a CB rádió használatára, aztán visszaült Roverjébe és elporzott. Nem igazán történt semmi. Reggel a nap felkelt a mesa felett, keleten, este lenyugodott a mesa mögött, nyugaton. Bob Marley-t és spanglish rap-et hallgattam rádión. A szemeim alkalmazkodni kezdtek a fényhez. Nyolc-tíz nap után újra láttam. Az első hónap végére visszatértek a színek. A második hónap végén postáztam a képeket. Egy hét múlva az American Express embere elhozta a csekket. Felhívtam José Mendezt és megkérdeztem, meddig maradhatok. Ameddig akarsz, gringo, mondta nevetve.

 Másnap Ismaela és José kijöttek két kocsival és egy Macintosh számítógéppel. Az egyik kocsit és a computert otthagyták. Ismaela összecsomagolta és elvitte a szennyest. José adott egy 38-as Berettát és egy doboz jávai szivart. "Mindkettőre szükséged lehet", mondta Megkért, hogy nézzem át a navajo és zuni indiánok történelmi együttműködéséről írt tanulmányát. Hétvégeken belátogattam Santa Fé-be, ahol José és Ismaela laknak. Feltöltöttem készleteimet, felvettem a postám. Megismerkedtem José és Ismaela barátaival, köztük Helgával, a német lánnyal, aki egy idő után elfogadta meghívásomat és kiköltözött velem a sivatagi házba. Egy napon Helga eltűnt a kocsimmal. Salt Lake City közelében, egy campingben találták meg, összekuporodva a hátsó ülésen. Már nem volt pulzusa. Amíg együtt éltünk, nem használt heroint. Az olasz borokat szerette és néha a hasist. Gyűlöli a heroint, mondta. Spanyolul így hívta: "La puerta del muerta".

 
Augusztus 22, 2000. El Morro, New Mexico: New York párás, légszennyezett hősége után a sivatag száraz, tiszta forrósága üdvözölt. Hajnalban felsétáltam a kabinom mögött magasodó mesa tetejére. Találtam egy kényelmes helyet a sziklák árnyékában. Leültem és figyeltem, hogyan múlik az idő. Az égbolt hatalmas volt, színe a felkelő nappal mély bíborból, a vörös és a sárga minden árnyalatán át előbb türkizbe, aztán a legfinomabb kékbe váltott. Lent, az alacsony bozóttal benőtt völgyben két coyote ügetett.

 Az 1800-as évek elején tevekaraván indult el a keleti partról, Bostonból, a nyugati partra, Kaliforniába, mert egy vállalkozó bizonyítani akarta, hogy a teve lenne a legalkalmasabb jármű a korabeli, amerikai útviszonyokra. A karaván megpihent El Morro-n. A mesa sziklái tövében mélyülő, természetes medencében friss vizet találtak. Az utazók megtöltötték kulacsaikat és bőrtömlőiket, megitatták az állatokat, megfürödtek. Eltöltöttek itt egy éjszakát, aztán, az indián ösvényeket követve, tovább indultak nyugati irányba. Többé senki sem hallott róluk. Elnyelte őket a sivatag. A kutatók azóta sem akadtak az eltűnt karaván nyomára.

 Korabeli sajtótudósítások szerint a karaván 40 tevéből és 12 utasból állt, akiket Monsieur Louis Boyer, a vállalkozó vezetett. A tevéket Marokkóban vásárolta Monsieur Boyer, és hajón szállította őket Bostonba. A karaván utasai közül hárman a vállalkozó barátai voltak, a többiek arab tevehajcsárok. Az utasokon kívül a tevék árút is szállítottak: textíliát, szerszámokat, fegyvereket, lőszert, főzőedényeket, gyapjútakarókat, és egy rakomány csizmát és női cipőt, Monsieur Boyer Kaliforniában felépítendő kereskedőközpontja számára. Ennyi ember, állat, árú tűnt el nyomtalanul, valahol El Morro-tól nyugatra a sivatagban. Az esemény még az akkori viszonyokat és a terepet ismerve is különösnek mondható.

 Amikor a 80-es évek végén először jártam New Mexicóban, kezembe került egy kopott, sárga, bőrkötéses napló, amelyet megtalálója, hopi indián barátom, Mr. Douglas Three Steps, a bőrkötést díszítő JMR monogram alapján Jean-Michel Rancourt-nak, az expedíció egyik tagjának tulajdonított. Mr. Three Steps ereklyeként őrizte a naplót, mert misztikus körülmények között, egy sorsdöntő peyotee ceremónia után találta azt a sivatagban. A napló utolsó oldalai hiányoztak, mintha sietve kitépték volna őket. A szöveget ceruzarajzok illusztrálták. A feljegyzések a karaván El Morro-ba érkezése előtt négy nappal kezdődnek, leírják az itt töltött délutánt és éjszakát, és a következő nap egy részét, hogy aztán megszakadjanak. A ceruzával írt szöveg nehezen olvasható. Szavak, mondatok, néhol teljes passzusok halványultak el a sivatagban töltött csaknem két évszázad alatt. Mr. Three Steps egy kő alatt találta a naplót, félnapi járásra El Morro-tól, egy mesa oldalában. Állítása szerint vízió vezette a helyszínre, és egy hang arra figyelmeztette, hogy ez a könyv nagyon fontos, őrizze meg és adja át utódainak. A könyvben leírtakat elolvashatja, ha akarja, de megérteni nem fogja soha, a szöveg megfejtésével ne is próbálkozzon.

 Mr. Three Steps utolsó találkozásunkkor még nem tudta, hogy kire bízza a naplót, ugyanis egyik fia sem adott még okot a bizalomra. Egyiküknek sincs víziója, és nem is ambicionálják, hogy legyen. Mitch egész nap a tévét nézi és eszik, Butch részeges, sokszor rendőrök hozzák haza. Ezért Mr. Three Steps arra gondolt, hogy örökbefogad egy megbízható idegent, és rá hagyja a naplót. Mivel kevés idegen látogatta meg a rezervátumot, és akik jöttek, azokat sem volt lehetősége jobban megismerni, Mr. Three Steps elhatározta, hogy egy évet utazásra szán. Bejárja a világot és igyekszik megismerkedni minél több emberrel, remélve, hogy így megtalálja azt, akit keres, akire nyugodt lélekkel rábízhatja a rég halott Monsieur Rancourt naplóját, annak minden titkával. Így váltunk el. Ő New Yorkba indult, én Paksra.

 Hosszú évekig nem hallottam Mr. Douglas Three Steps-ről. Erdélyi utam előtt kaptam tőle egy e-mailt. Arra kért, hogy ha New Mexicoban járok, feltétlenül keressem meg. Nagyon fontos mondanivalója van számomra. Úgy alakult, hogy Erdélyből visszatérve felkértek egy belsőépítészeti munkára, Santa Fé-ben, New Mexicoban. Mielőtt elekzdtem volna a munkát, megkerestem a régi barátot El Morro-ban. Érkezésemet előre jeleztem email-ben. A mesa alatt működő camping recepcióján üzenet várt Mr. Three Steps-től. Töltsem a másnapot a mesán, napnyugtakor értem jön.

Augusztus 23, 2000. El Morro, New Mexico: A nap telt, a maga befolyásolhatatlan ritmusában. A sivatag csendje a legmélyebb csend, amit valaha is hallottam. Semmi sem tudja úgy elnyelni a hangot, mint a homok, olyan bársonyosan, gyengéden, kedvesen. Néha feltűnt egy-egy hangtalan kocsi a lenti úton, más nem igen mozdult egész nap. Élveztem a tökéletes csend luxusát. Figyeltem a szikla oldalán sütkérező koronás gyíkot. Láttam egy, a türkiz és ezüstszürke színek árnyalataiban tündöklő kígyót eltűnni a szikla repedésében. Odafent, a világ legmagasabb égboltján kondorkeselyű körözött. Valószínűleg Kaliforniából repült át ide, ott még él néhány pár ezekből a háromméteres szárny-fesztávot is elérő madarakból. A többit a judeo-keresztények lelőtték, megmérgezték, hurokkal megfojtották, tollaikat kitépték és tojásaikat hazavitték lakásdekorációnak.

 Douglas Three Steps napnyugtakor érkezett, ahogy üzente. Nem jött egyedül. Társa szigorú tekintetű, komoly fiatalember volt, aki erős német akcentussal, Günther Winkelmann néven mutatkozott be. Ahogy a gyorsan növekvő sötétben lefelé indultunk a mesa oldalán húzódó úton, megtudtam, hogy Douglas Three Steps Düsseldorfban, Németországban ismerte meg a fiatalembert, egy művészeti galériában, ahol Winkelmann úr navajo homokfestmények inspirálta műveket állított ki. A megnyitó után hosszan elbeszélgettek, s a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatalembert szenvedélyesen érdekli New Mexico, a sivatag, a hely története, az amerikai indiánok mágiája. Érdelkődése olyan erős volt, hogy ranchot vásárolt magának a sivatagban, mintegy negyven mérföldre Santa Fé városától, közel a Bandellier nemzeti emlékhelyhez, és azt tervezi, hogy végleg odaköltözik. Helytörténeti kutatásokkal akar foglalkozni. Mr. Three Steps nagy bizalmat érzett a fiatalember iránt, és beszélgetésük végén átadta neki a néhai francia utazó, Jean-Michel Rancourt naplóját. Arra kérte Mr. Winkelmannt, hogy tartsa magánál a dokumentumot néhány napig és próbálja megfejteni tartalmát.

 A fiatalember két nap múlva feldúltan kereste meg Mr. Three Steps-t szállodájában. Elmondta, hogy az előző éjszaka sikerült megfejtenie a naplóban talált feljegyzéseket, és amit olvasott, kétségekkel és félelemmel töltötte el. A megfejtett szöveget franciáról angolra fordítva leírta, és a fordítást átadta Mr. Three Steps-nek. Miközben Mr. Three Steps a fordítást olvasta, észrevette, hogy a fiatalember egyre rosszabbul van. Viaszfehérre sápadt, végtagjai csillapíthatatlanul remegtek, összefüggéstelen szavakat mormogott, hideg verejték lepte el, szeme kifordult. Mr. Three Steps forró vizet rendelt a szobapincértől és erős peyotee teát készített, amelyet megitatott a fiatalemberrel és maga is fogyasztott a főzetből. Aztán szaunába vitte látogatóját, ahol az a forró gőz, hideg víz és gyógymasszázs segítségével hamarosan magához tért. Elmondta, hogy a napló szövegének fordítása során víziója támadt. Szarvasbőr ruhába öltözött, csukott szemű, naptól felhólyagzott arcú férfi jelent meg előtte, akinek alteste, deréktól lefelé láthatatlan volt. A jelenés megfogta Mr. Winkelmann balkarját, és iszonyatos erővel megszorította. A szorítás nyoma tisztán látszott.

 A fiatalember szerint kétségtelenül a napló írója, Monsieur Rancourt jelent meg neki. Azt akarja, hogy hajtsa végre a naplóban található instrukciókat, amelyek szerint New Mexicoba kell utaznia, s ott meg kell idéznie és meg kell ölnie egy embert, annak érdekében, hogy Monsieur Rancourt és az egykori expedíció tagjai kiszabadulhassanak az élet és halál közötti átmeneti állapotból, amelyben az expedíció vezetőjének, Monsieur Louis Boyer-nek hibájából már csaknem kétszáz éve bolyonganak. Mr. Douglas Three Steps másnap felkeresett egy ügyvédet és megbízta az örökbefogadás hivatalos procedúrájának elvégzésével. Mr. Three Steps fiának fogadta Mr. Günther Winkelmannt. Végrendeletet helyezett letétbe az ügyvédnél. Úgy rendelkezett, hogy a fiatalemberre hagyja Monsieur Jean-Michel Rancourt naplóját.

 Mr. Three Steps egy Winnebago alumínium lakókocsiban lakott, a Hopi rezervátumon. Néhány órát beszélgettünk, majd átadta nekem a napló fordítását és megkért, hogy még aznap éjjel olvassam el és adjak tanácsot a naplóban foglalt instrukciók gyakorlati végrehajtására vonatkozólag. Mr. Three Steps megengedte, hogy a napló engem érdeklő részeit lemásoljam.

 
Augusztus 24, 2000. El Morro, New Mexico: Az éjszakát Monsieur Rancourt naplója fordításának olvasásával töltöttem, a lakókocsi asztalánál. Mr. Three Steps és újonnan örökbefogadott fia, Mr. Günther Winkelmann ezalatt a lakókocsi előtt rakott tűz mellett ülve, halkan beszélgettek.

 A napló első része az expedíció El Morro-ban töltött éjszakáját írta le. Az éjszaka során súlyos összetűzés történt Monsieur Louis Boyer, az expedíció vezetője és Mahmud bin Hossima, a tevehajcsárok vezetője között. Mr. Hossima a nehéz talajviszonyok és a gyakori indián támadások miatt kevesellte az előre kialkudott bért és a dupláját követelte. Monsieur Boyer felajánlotta ugyan, hogy felemeli a hajcsárok bérét, de nem duplájára, hanem csak ötven százalékkal. A pénzt csak a karaván megérkezése után, Kaliforniában akarta kifizetni. Mr. Hossima magából kikelve utasította vissza Monsieur Boyer ajánlatát és feltüzelte az alkut eddig konok némasággal figyelő többi tevehajcsárt is. A vita gyorsan kiabálássá, kölcsönös vádaskodássá, fenyegetőzéssé fajult. A vita hevében Monsieur Boyer véletlenül megérintette Mr. Hossima mellét balkezével.

 Balkézzel megérinteni valakit halálos sértésnek számít az arab kultúrában, mivel tradícionálisan ezt a kezüket használták a sivatag népei ürítés után, altestük megtisztítására. Mr. Hossima kést rántott, társai követték példáját. Az európaiak pisztolyaikat fogták az arabokra. A két csoport egy ideig farkasszemet nézett, aztán Mr. Hossima eldobta kését, úgy, hogy az Monsieur Boyer lábánál fúródott a homokba, majd lassú, tagolt torokhangon, arab nyelven megátkozta Monsieur Boyer-t és az expedíciót. Monsieur Rancourt, a napló írója valamelyest tudott arabul, így megértette az átkot. Mr. Hossima azt akarta, hogy a Mindenható Akarat büntesse meg Monsieur Boyer-t, s az expedíció valamennyi tagját - beleértve saját magát és hajcsártársait is, őket hülyeségükért, mert önként csatlakoztak az eleve kudarcra ítélt expedícióhoz. A büntetés legyen örök élet és láthatatlanság. A szikla alatt éjszakázók közül soha, senki se tudjon meghalni, és valamennyien, még az állataik is váljanak láthatatlanná a nap első sugarára. Az átok csak akkor érjen véget, ha valamikor támad valaki az európaiak nemzetségéből, aki meg tudja és meg meri őt idézni a láthatatlanságból, és meg tudja ölni, ugyanott, ahol halálosan megsértették. Mr. Hossima először a csillagos égre, aztán az expedíció tagjaira mutatott, háromszor a homokra köpött, majd társaival visszavonult a szikla tövébe, ahol lefeküdtek és betakarództak burnuszaikba. Az európaiak, azt hívén, hogy a vita, legalábbis egyelőre, megoldódott, visszavonultak a tábor másik oldalára, ahol lepihentek. A következő naplórészletet igyekszem szó szerint idézni, Mr. Günther Winkelmann fordításában.

"Gyorsan fogy az erőm. Lábaim már térdig eltűntek. Nem tudok tovább menni, mert nem látom, hová lépek. A többiek is hasonló sorsra jutottak, nem sokkal az után, hogy a hajnali szürkületben felmálháztuk az állatokat és elhagytuk a tábort. Amint észrevette, hogy átka működni kezdett, Mahmud gúnyosan felkacagott és vele nevetett a többi arab. Leugrottak tevéikről és énekelni, táncolni kezdtek. Mordályaikkal sortüzeket adtak le a levegőbe és gúnyolták a kétségbeesett európaiakat. Monsieur Boyer tűnt el először, s valamilyen okból én maradtam utolsónak. Már senkit sem látok útitársaim körül, csak az arabok távolodó éneke cseng a fülembe időnként. Gyilkosan tűz a nap. Megpróbálok felmászni a mesa oldalára, ahol talán találok árnyékot.

Ezeket a sorokat nem sokkal napnyugta előtt írom, egy barlangban, a vízlelőhely felett. Itt fogok maradni reggelig, aztán, ha tudok, visszaindulok Albuquerque felé, hogy segítséget kérjek. Nincs sok remény. Már alig látom a kezeimet. Csak az üres ingujj mozog a tollal, a papír felett. Feljegyzéseimet e kő alatt hagyom, ott, ahol a balsorsunkat kiváltó esemény történt, s ahol talán egy nálam magasabb és tisztább erőnek sikerül majd megváltania bennünket egyszer. Gondoskodjatok szeretteinkről. Minden jót, barátaim."

 Monsieur Rancourt naplójának olvasását hajnalra fejeztem be. Csatlakoztam Mr. Three Steps-hez és Mr. Winkelmannhoz, a tábortűznél. Mr. Three Step állatbőrbe göngyölt csomagot hozott ki a lakókocsiból. Kibontotta a bőrszijjakkal összekötött csomagot. Három kés volt benne. "Ez az ember itt a fiam", mondta Mr. Three Steps és Mr. Winkelmannra mutatott. "A neve mától kezdve Three Knives. Már tudja a kő alatt talált, régi könyv titkát, s megtanítottam megidézni és megölni a láthatatlant. Legyen az övé ez a három kés. A türkizzel díszített nyelű a nagyapámé volt. Ezzel ölte meg a hegyi oroszlánt. A bőrrel bevont acél nyelű az apámé volt. Ezzel ölte a japánokat, a második világháborúban, Fidji szigetén. A harmadiknak csiszolt obszidián nyele van, amelyre nyolcágú csillagokat vésettem Marokkóban. Ez a kés még nem ölt. Én nem tudnám használni. Bennem nincs már elég hatalom. A fogadott fiam erősebb, mint én vagyok. Holnapra megtörik az átok. Csak azt kérem Öntől, hogy legyen a tanúnk a hatóságok előtt, amikor megtalálják a halott arabot a mesán."

 
2001. február 8., Taos, New Mexico: Fiona macskának vallja magát. Azt mondja, hogy az egyiptomi macskaistennő leszármazottja. Mint minden macskának, neki is kilenc élete volt, de a kilencből hat már elveszett és éppen most hal meg hetedszer, ezúttal ebben a Taos-i házban, az aranybarna adobe falak között, a türkizkék ég alatt. Fiona Írországból jött, az európai hippik első hullámával, negyven évvel ezelőtt. Haja még mindig lángvörös, csak néhány ősz tincs keveredik a hullámos hajzuhatagba. A bőre még mindig szeplős, de már elfedték arcát a ráncok, és az egyik búzavirágkék szemét csak résnyire tudja kinyitni. Még mindig az apró tükrökkel díszített, bő, fehér, indiai gyolcsruhákat kedveli. Négy arab szeretővel élt, amikor 1982-ben először találkoztunk. Most egyedül él, macskaszobraival. Az arab fiúk visszamentek Marokkóba. Szív a vízipipából, aztán hosszan köhög. Az utóbbi tíz évben kizárólag aszalt gyümölcsön és búzacsírán élt. Sovány, nincs ereje. A rattán karosszékbe süpped. Nem beteg, csak érzi, hogy meg fog halni ma éjjel. Egyszerűen azért, mert unja az életet. Már mindent látott, mindent kipróbált, mindent előre lát, egyformává váltak a napok. Timothy Leary, akit San Franciscóban ismert meg, tartotta benne a lelket. Még a börtönből is írt és később naponta váltottak emaileket. Timothy Leary halott. Hamvait kívánsága szerint kilőtték az űrbe. Utolsó emailjében így írt Fionának:

 "Mi írek tudjuk, hogy mekkora kaland a halál. Az élet is érdekes, de eseménygazdagságában nem mérhető ahhoz, ami utána következik. Éber ember számára az élet gyorsan kiszámíthatóvá válik, amíg a halált az élő nem ismerheti. Nem tudom, mi vár rám odaát, a kapu mögött. De hiszem, hogy pozitív tapasztalatokban lesz részem, amelyek jobbá tesznek. Tudom, hogy vigyázol magadra, Fiona. Az elixír, amit adtam, megőrizte fiatalságod. Nem felejtetted el, hogy ki vagy és megőrizted magadban a fáraók titkát. A kilenc házadból hatot már meguntál. Közeleg az idő, amikor a hetedikből is kiköltözöl. Erős lettél. Megteheted azt, amit kevesen engedhetnek meg maguknak, tiéd lehet az, amit mindig akartál: a könnyűhalál. Egészségesen halhatsz meg, mert egészségesen éltél. Mindig azt tetted, ami élvezetet okozott neked. Azt mondják, hogy sok barátunkat elárultál. Nincs kétségem afelől, hogy ha igaz, amit mondanak, élveztél minden esetet. Ha így volt, nincs okod magad bűnösnek érezni. Amikor azokat elárultad, hű maradtál önmagadhoz. Az maradtál, akinek megismertelek és megszerettelek. Már nem írok neked többet, indul a hajóm. A túlsó parton majd találkozunk, Fiona, legkedvesebb árulóm".

 "Tűzhalált akarok halni, mondja Fiona", ahogy visszateszi a dossziéba Timothy Leary levelét. "Elszáradtam. Magamra akarom gyújtani a házat ma éjjel, és azt szeretném, ha a mesáról felvennéd a tüzet videóra. Aztán elküldenéd a szalagot a Leary múzeumba, Kaliforniába. Írd rá, hogy A Hetedik Halál. Nyolcan voltunk a szobában, San Franciscóban, amikor Tim Learyvel először találkoztam. Rajtam kívül már csak Moonbeam él. Látogasd meg Hawaiiban és mond meg neki, hogy a Macskaistennő elégette magát. A hír fel fogja szabadítani. Moonbeam fogadalmat tett, hogy nyolcunkból ő fog utoljára meghalni. Fogadalmát csak iszonyatos szenvedések árán tudja betartani, mert súlyos beteg. Halálom híre számára megkönnyebbülés lesz, nem kell tovább szenvednie".

 Hosszú időbe telt, mire sikerült egy kompromisszumos megállapodásra jutni Fionával. A házat nem gyújtja fel, hanem közösségi felhasználás céljaira odaajándékozza a Taos pueblo indián törzsnek. Ő maga elutazik Jávára, ahol egy balean-tól, tűzvarázslótól megtanulja az öngyullasztás technikáját. Ezután Kaliforniába repül, és belső tűzzel felgyújtja és elégeti magát, a Leary Múzeum kertjében, ahol akcióját biztosan felveszik a biztonsági kamerák. Akciója céljáról és jelentőségéről hátrahagyott levélben tájékoztatja a Múzeumot. Levelében kéri, hogy hamvait a következő rakétával juttassák el a Mester hamvai közelébe, a világűrbe.

 A Rio Grande hídjánál megállítottam a kocsit és hánytam. Úgy éreztem, hogy a torkom tele van macskaszőrrel. A Fionától kapott egyiptomi macskaszobrot bedobtam a folyóba.

 
Április 6, 2001. Taos, New Mexico: "La Migra, la Migra", énekli Dolores, házigazdám mexicói szobalánya. "La Migra, la Migra... el Disposables…", énekli Dolores bájosan selypítve, ahogy a mexicói szobalányok legtöbbje selypít. A teraszon ülök, a napernyő árnyékában. Dolores az ágyneműket teríti ki a napra. Élvezem a tiszta, hűvös, magaslati levegőt. Élvezem a mezítláb hajladozó Dolores látványát. New Mexico a kedvenc helyem az Államok közül. Alig három millió ember él itt, hatalmas területen szétszóródva. Csend van, tisztaság, sivatag, hatalmas égbolt. Dolores egy pohár friss narancslevet tesz az asztalomra és rámnevet. Mosolyáért önmagában megérte felkelni. Házigazdám, Carl spanyolul kávét kér a szobalánytól. "Si Senor", selypíti Dolores és bemegy a házba.

 A ház adobe stílusban épült. Lekerekített, Bauhaus-szerű formák, a külső falakból kiállnak a mennyezetet tartó gerendák végei. A ház energiaellátását napelemek biztosítják. A vízszükségletet a földalatti ciszternába gyűjtött hólé és eső biztosítja. Carl antropológus, Németországból költözött Amerikába az 1960-as években. A sivatagi indián törzsek kultúráját, vallását, szokásait tanulmányozza a Berkley egyetem megbízásából. Az évek során hatalmas gyűjteményt halmozott fel amerikai indián kultikus és használati tárgyakból. Nyílhegyek, peyotee oltárok, cserépedények, kések, faragványok, bútorok, ruhadarabok. Gyűjteményét indiai, tibeti és nepáli eredetű tárgyak is gazdagítják, amelyeket részben a környékre települt hippiktől vásárolt, részben maga gyűjtött távolkeleti útjain.

 Vendéglátómnak hatalmas lőfegyver gyűjteménye is van, a tizenhetedik századból származó előltöltős puskáktól a laser-irányzékkal felszerelt géppisztolyokig. Carl felesége halála óta egyedül él. Fekete házvezetőnője, Lakeesha irányítja a háztartást, s ő alkalmazza a válogatottan csinos mexicói szobalányokat is, akikből Doloresen kívül még kettőt láttam, de lehet, hogy többen is vannak a hatalmas házban, amelynek nagy része a föld alá épült, klimatikus okokból. A hetvenes években Carl peyotee-val kereskedett Amsterdam és New Mexico között, meséli nevetve. Először indián textíliákat itatott át peyotee oldattal. Ezeket folyadékba mártva szopogatták az európai vásárlók. Később navajo, zuni és apache stílusú szobrokat készített a szárított kaktuszrügyekből, amelyeket csontenyvvel összeragasztott, ételfestékkel díszített, cukormázzal bevont és egy amsterdami művészeti galériának exportált. Néhány év alatt meggazdagodott és kiszállt az üzletből. Felépítette sivatagi házát és már csak utazásainak és tudományos kutatómunkájának él.

 "Nekem nem szabad az emberek közé vegyülnöm", mondja Carl. „Aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Igen ritkán hagyom el a házat. Az Interneten és Lakeeshán keresztül tartok kapcsolatot a világgal. Patricia volt az egyetlen emberi lény, akit valaha is közel engedtem magamhoz. Patricia húsz éve halott. Mindent ugyanúgy hagytam a szobájában, ahogy utoljára látta. A könyvei az ablakfélfán, a ruhái, az ékszerei szétszórva, a Raincoats lemez a lemezjátszón. Az emberektől beteg leszek. Fizikai rosszullét fog el társaságukban. Minden az arcukra van írva. Alighogy meglátom őket, már mindent tudok róluk, ugyanakkor teljesen tehetetlen vagyok a játékaik ellen. Szeretnek játszani, hiszen nem nőttek fel, csak a testük öregedett és vele a kíváncsiság pusztult ki belőlük, nagyon korán. Nincs mit mondanom senkinek és nem érdekel amit mondanak. Az évek során sikerült minimálisra redukálnom kapcsolatomat a világgal. Mindent előre kifizettem, számlák már nem érkeznek. Nincs több pénzre szükségem, szeretetre nem számíthatok, a szexet megveszem.

 Már nem akarok sokáig élni. Be kell fejeznem a nagy Peyotee könyvet és el kell utaznom Jávára, utoljára. Patricia Yogyakarta-i házát múzeummá alakítottam. Egy alapítvány fog gondoskodni róla. Ez a ház itt Lakeesháé lesz. Még nem tudja. Fiatal lány volt, amikor Patricia idehozta az Antillákról. Tőlünk kapott először szeretetet életében. Itt látott először jeget. Azt mondta, ha meghalok, visszaköltözik Antiquára. Antiquán akar meghalni, pedig mindenki rosszul bánt ott vele. Azt mondja, hogy az ottani levegő és tenger illata hiányzik neki. Patricia halála után Antiquán töltöttem egy évet Lakeeshával. A családja már nem élt, a barátai bűnözők lettek. Ő is ugyanolyan idegen volt ott, mint én, csak nem mutatta. Beszélgetni nem tudtunk, csak úsztunk, ettünk, szeretkeztünk. Vettem neki egy házat a tengerparton. Azóta minden évben ott tölt néhány hetet. Ilyenkor én is utazom. Ismertem Paul Bowles-t, az írót, William Burroughs és Allan Ginsberg barátját, gyakran voltam a vendége Tangier-ban, Marokkóban. Paul tavaly meghalt. Már nincs miért Tangier-ba utaznom. Ő az én fajtámból való volt."

 Dolores megérkezik a kávéval. Carl benyúl a szoknyája alá. Dolores rámvillantja a szemét és felvihog. "Yo, Senor!", mondja és kuncogva visszamegy a házba. Carl feláll, elnézést kér és követi a szobalányt. Az ajtóból visszafordul. Ha szükségem van valamire, szóljak Lakeeshanak, mondja. Néhány perc múlva hallom Dolores sikolyait nyögéseit, könyörgését: "No senor! No senor!", - s Carl parancsszavait a nyitott ablakon át. Bekapcsolom a rádiót, hangosra állítom, hogy a spanglish rap elnyomja a házból kiszűrődő hangokat. Lakeesha jön, hatalmas, mint egy cirkáló. Megkérdezi, hogy nincs-e valamire szükségem. Küldjön-e lányokat. Inkább a jeep kulcsait kérem.

Downloads, links, contacts - Letöltések, címek, kapcsolatok

WordCitizen's CV - WordCitizen: Curriculum Vitae

More WordCitizen plays, writings, pictures - További WordCitizen darabok, írások, képek:
 
Spy Games (English) - Spy Games (English)
DJ NoMore's Blog (English)
The Southern Cross libretto (English) - A Dél keresztje librettó (English)
The Exiled Joyce play (English) - A száműzött Joyce darab (English)
The Gong treatment (English) - The Gong librettó (English)
Johnny Nogun libretto (English) - Johnny Nogun librettó (English)
The City of the Lame play (English) - The City of the Lame darab (English)

The Snitch Question (Hu) - A spicli kérdés (Hu)
The Great Hungarian Wall (Hu) - A nagy magyar fal (Hu)
Karl-Heinz Koala (Hu) - Karl-Heinz Koala (Hu)
DJ NoMore (Hu)
The Southern Cross (Hu) - Karib tengeri útinapló
Trebitsch (Hu) - Az igazi Trebitsch
Balkan Nights (Hu)

The Exiled Joyce (Hu) - A száműzött Joyce darab (Hu)
The Real Bloom (Hu) - Az igazi Bloom darab (Hu)
Adieu, Monsieur Bloom (Hu) - Adieu, Monsieur Bloom darab (Hu)
Nova Necropola (Hu) - Nova Acropola darab (Hu)
CyberHome (Hu) - CyberHome (Hu)
Theremin oratorio libretto (Hu) - Theremin oratórium librettó

WordCitizen's Virtual Home, Room 01.
WordCitizen's Virtual Home, Room 02.
WordCitizen's Virtual Home, Room 03.
WordCitizen's Virtual Home, Room 04.
WordCitizen's Virtual Home, Room 05.
WordCitizen's Virtual Home, Room 06.
WordCitizen's Virtual Home, Room 07.
WordCitizen's Virtual Home, Room 08.
WordCitizen's Virtual Home, Room 09.
WordCitizen's Virtual Home, Room 10.
WordCitizen's Virtual Home, Room 11.
WordCitizen's Virtual Home, Room 12.
WordCitizen's Virtual Home, Room 13.
WordCitizen's Virtual Home, Room 14.
WordCitizen's Virtual Home, Room 15.
WordCitizen's Virtual Home, Room 16.
WordCitizen's Virtual Home, Room 17.
WordCitizen's Virtual Home, Room 18.
WordCitizen's Virtual Home, Room 19.
WordCitizen's Virtual Home, Room 20.
WordCitizen's Virtual Home, Room 21.
WordCitizen's Virtual Home, Room 22.

Guestbook - Vendégkönyv

Jump to the top of the page - Ugrás az oldal tetejére