2005-02-15.: Amikor már csaknem elkészült és látták, hogy jó,
működni fog, elkezdték szétrombolni az időgépet,
feltalálóját pedig kiutálták a munkaközösségből. Aztán nekiláttak új időgépet
konstruálni, amelynek és ötletgazdájának ugyanaz lett a sorsa, mint az előző
konstrukcióké. A történet újra és újra ismétlődik, már évezredek óta.
Minden DJ álma egy állandó
rezidencia, valahol a Déltengereken. Minden DJ azt szeretné, ha mixelés közben
érné a halál, fenn a táncolók felett, a pultjánál. Reméli, hogy utolsó
mozdulatával véletlenre kapcsolja majd a mix automatát, hogy halálát csak a
műszak végén vegyék észre, amikor váltótársa jön az új playlistával.
Minden DJ bloggol, nyilvánosan,
vagy titokban. Csak azok blogját fedezik fel a kereső programok, akik
feljegyzéseiket az azonnali nyilvánosságnak szánják. Azok, akik egy későbbi
szezon nyilvánosságának akarnak üzenni, vagy titkosítják blogjukat, vagy
álnéven, kódolva írnak, hogy riportjukat ne tudhassa meg senki idő előtt. Olyan
DJ is van, bár már kevés, aki nem tervezi blogja nyilvánosságra hozatalát,
kizárólag önmagának, istenének szánja jelentését. Műszakja után visszavonul
dolgozószobájába, és leírja a napot. Úgy, ahogy az volt. Leírja rezidenciája
esetleges elvesztése miatt érzett félelmeit, a management kicsinyes intrikáit,
az új remix gyűjteményének összeállítása közben szenvedett alkotói kínjait.
Leírja, hogy MC DarWin grenadine szirupot öntött a laptopba. Megölte az
alaplapot. DJ JamX, váltótársa megint tetemes késéssel érkezett, s neki addig
mozgásban kellett tartani egy sétahajónyi, elvált 40-est. Leírja, hogy
barátnője, Zazou elhagyta. Kiürítette a fürdőszobát, vitte magával a
bakeliteket és az USB adaptert is. Asztalát ellepik a kifizetetlen számlák.
Tiszteletdíja egyre csökken és egyre később érkezik. A magazinnak adott
interjúját átírták. Telefonbeszélgetéseit lehallgatják. Megfigyelik,
korlátozzák Internetes adatforgalmát. Vírusokat, trójai programokat telepítenek
számítógépébe. MC FeelMore feljelentette a pártbizottságnál. DJ Crab ráküldte
az Adóhivatalt. Poloskát talált az étkezőben. Chatforumokon támadja a
konkurencia. Kiírja a napot magából, megtisztítja rendszerét, két műszak
között. Blogját az Echelonra bízza és megy vissza dolgozni.
2005-02-12.: DJ NoMore
emlékezik: Marianne hívott. 27 éve beszéltünk utoljára, Párizsban. Nem adtam
vissza a bőröndjét. Álmomból ébresztett fel hívása, hosszú időbe telt, amíg
rájöttem, kivel beszélek. Ébredés utáni alacsony vérnyomás okozta
feledékenységemet sértésnek vette Marianne. Igen, az utolsó budapesti éjszakák,
vörös hajfürtök, porcelánszerűen fehér bőr, Marianne illata, az utolsó párizsi
találkozás, a bőrönd. Ebbe a sorrendbe rendeződve jelentek meg Marianne-ra
vonatkozó emlékeim, amíg ő a telefonból csipkelődött, vádaskodott, kötözködött,
próbált életre kelteni. Nem sikerült. Elmondta, hogy félt a sétapálcáimtól.
Megkérdeztem, hogy használtam-e rajta őket? Mondta, hogy nem. Nem tetszettek
neki az általa Sátánistának tartott műveim, de nem mert nemtetszésének hangot
adni. Félt tőlem. Minden oka meg volt rá. Igyekeztem olyan messzire menni
azokban az időkben, ahol még senki sem járt. Sex Pistols, Ultravox, XRay Spex
lemezeket pörgettem a város egyetlen klubjában, goromba, korabeli speeden.
Pezsgőn, nyers tojáson és cigarettán éltem. Elaludni nem tudtam, csak elájulni,
otthon, munka közben, bárhol. Extatikusan éltem, készültem a nagy utazásra.
Marianne mondja, hogy perzsa gurum,
Emil Ámin Kazanlár, az iráni televízió egykori gyermekműsorának főmunkatársa,
aki bevezetett Zoroaster vallásának rejtelmeibe, a kommunista titkosszolgálat
III/III-as ügyosztályának, a belső elhárításnak dolgozott. Kémkedni küldte rám
a titkosrendőrség, ezt találkozásunk első pillanatától tudtam. Olajos
tekintetű, sima modorú, minden részletében legömbölyített embert mutatott be
nekem a sors, egy pinceműteremben, Budapesten. Az arcára volt írva, hogy mindig
valaki másnak dolgozik. 27 évvel ezelőtt tagja volt a Borlovagok Rendjének,
nyilván megfigyelte azokat is. Meglátogatott Párizsban. Alaposan körülnézett
St. Severin utcai lakásomban, belelapozott könyvekbe, kézíratokba, szimatolt,
faggatott. Beszélgetésünket, tudtán kívül rögzítettem és amikor ezt találkozásunk
végén elmondtam neki, megátkozott. Le fogják vágni a lábad, mondta. 40 évig nem
fogsz tudni mozdulni. Emil Ámin Kazanlár most élelmiszerboltot vezet egy
külvárosban. Átkától 24 év múlva, Jamaicában, egy nyabhingi szertartás során
szabadultam meg, miután annak erejét egy évvel korábban már meggyengítette a
Balinéz sámán, I Ketut Lyar csengős varázslata.
Marianne köztisztviselő lett az
egészségügyben, miután 1999-ben elbocsájtották a Televízióból. Három gyermek
anyja. Férje holland. Marianne bőröndje valószínűleg a délfranciaországi
Montpellier-ben van. Vagy tűzben, esetleg valamelyik francia szeméttelepen
végezte, tartalmával: feljegyzéseimmel, rajzaimmal, hangfelvételeimmel,
fényképeimmel, levelezésemmel együtt. Raymonde megtartotta a bőröndöt, és az
utazóládámat is, nem küldte őket utánam New Yorkba, félelmében. A bőröndben
volt az orientális szabású, fekete selyem öltöny is, amelyet Marianne varrt
nekem, félve. Okkerszínű, puha bőrönd volt, szíjjakkal és csatokkal. Egyike
volt a két bőröndnek, amellyel Párizsba érkeztek, bennük minden ingóságom. A
másik bőrönd megjárta szüleimmel a második világháborút, Párizsba érve azonnal
szétesett. Akkor vásároltam az utazóládát, a könyvtáramnak. Marianne készített
egy filmet a Televízió számára, utolsó budapesti napjaimról. Ha megtalálja, meg
fogja mutatni. Majd hív, hogy megbeszéljünk egy találkozót.
Jump to the top of the page - Ugrás az oldal tetejére
