Biztonságosabb, élhetőbb hely lett-e a világ az iraki háború után? Biztonságosabb nem lett, élhetőbb is csak keveseknek, paranoiásabb annál inkább. Légijáratok nem indulnak el, utasokat kihallgatnak, meztelenre vetkőztetve megmotoznak, ultrahanggal, röntgennel átvilágítanak, az Amerikába vízummal érkezőktől és az országon átutazóktól ujjlenyomatot vesznek és lefényképezik őket. Irakban folytatódik a gerillaháború, mint ahogy Aganisztánban is.  Izrael építi a maga falát.

Jórészt a terrorizmus elleni világháború költségei miatt a jóléti társadalom nemes ideája a szemünk előtt oszlik köddé. Anyagilag, testi épségét, szabadságjogainak tiszteletbentartását illetően a világ lakosságának túlnyomó többsége nem érezheti nagyobb biztonságban magát, mint akár csak egy évvel ezelőtt.

Abból a csillagászati összegekre rúgó pénzből és a csillagközi tér kolonizálására elegendő emberi tehetségből és energiából, amit közvetlenül, vagy közvetve a háborúk folytatására és a háborús pszihózis fenntartására fordítottak orvosolni lehetne a terrorizmus okait, felszámolni a vérengző őrületbe kergető, tömegméretű szegénységet. Otthont lehetne adni a menekültek tízmillióinak, iskolákat, kórházakat lehetne építeni, védeni és gyógyítani lehetne a természetet, s közben munkalehetőségek milliói teremnének, a bűnözés, a terrorizmus, a bosszú alternatívájaként.

Háborúzni, terrorra terrorral válaszolni persze könnyebb, kevesebb gondolkodást, szűkebb víziót követelő feladat, mint felemelni embereket, népeket, országokat, jobbá, értelmesebbé, vállalhatóbbá tenni az életüket. Könnyebb szétbombázni egy szituációt, mint megoldani. A csillagos-sávos Birodalom eddig látható ellenségekkel harcolt: legutóbb a Vörös Ördöggel, a Gonosz Orosz Birodalmával; a Gonosz Irán-Irak-Észak Korea háromszögletű tengelyével; az afgán hegyek fekete turbános mórjaival és a renegát nemzetközi bankár, jelenleg komfortos hágai börtönében, duzzogva memoárjait író Miloseviccsel.

Tévedésből egy marokkói születésű csecsemőt ítélt terroristának az amerikai titkosszolgálat, ezért nem engedtek felszállni egy transzkontinentális légijáratot Újévkor. Amerika mostantól láthatatlan ellenséggel fog háborúzni, éppen Krisztus nevében, a mi költségünkön, biztonságunkat nem fokozva, hanem éppen tovább rontva, a bolygó lakosai nagy többségének emberi méltósága, szabadságjogai feláldozása árán, időnk végezetéig? A legtöbb ember olyan világban akar élni, ahol fürge ujjak már nem nyúlnak be végbélnyílásába, a reinkarnált Róma büszke kapujában, amikor Clevelandban élő nagynénjét érkezik meglátogatni. Az állapotok ilyen fokú normalizálódásának lehetősége 2004-re már galaktikus homályba vész.

*  *  *  *  *

Az írást az index.hu portálnak írtam, 2004 januárjában, de nem került közlésre. A portál főszerkesztője, Uj Péter nem értesített arról, hogy miért nem engedélyezte az írás közlését. Az iraki háború 2007 januárjában még tart. A háború kezdete óta többszázezer iraki, és több, mint 3000 amerikai és szövetséges katona vált az események áldozatává.

Átlépve a 21-ik század kapuján sivatagi csatamező képe fogadott. Homokvihar tombolt, de nem tudta eloltani a tüzeket, csak kavarta a ragadós, fekete füstöt. Égett az olajjal átitatott homok. A homok- és füstfelhőkben katonák bolyongtak. Arcukat kendőkkel takarták el. Porvédő szemüvegükre korom és olajos homok rakódott. Csizmáik alatt ötezer éves asszír és sumír írásos agyagtáblák ropogtak. Az emberi kultúra bölcsőjében zajlott az ütközet. A katonák fáradtak voltak. Egyre melegebb lett. A homokvihar napok óta tartott. Fegyvereik csövét, járműveik légszűrőjét eltömte a homok. Homok csikorgott a csapágyakban és a fogak között.

Gépfegyverek tüzeltek a homokfelhőből, aknák robbantak. A semmiből előugrott néhány rongyos arab. Nagy az Isten, kiáltották. Lőttek, gránátokat dobtak, késeikkel torkokat vágtak át, aztán halottaikat hátrahagyva eltűntek a homokfelhőben. Ágyúk lőttek sorozatokat láthatatlan célpontok felé. A helikopterek nem tudtak felszállni, a repülőgépek nem láttak, a lézerek használhatatlanokká váltak. Az úton szállítójárművek szétlőtt roncsai között hullák hevertek. Fiatal férfiak és nők, akik nem mennek többé futballmecsre, nem ülnek a Hálaadásnapi asztal körül, nem bólogatnak Snoop Doggy Dog, vagy Eminem rapjére, nem vezetnek sportkocsit Denverből LA-be. Fiatal, amerikai halottak. Egy kecskepásztor válláról indított öreg, kopott, orosz bazooka végzett velük. A véletlenül felrobbantott bagdadi piacon asszonyok és gyermekek égtek szénné. Csak az volt a bűnük, hogy Irakban születtek. A háború nem sport, nem videojáték, hanem a politika csődje.

Nem lehet tudni, meddig fog tartani George W. Bush amerikai elnök arábiai háborúja. Valószínűleg sokezer halottal és sebesülttel kell számolni, katonákkal és civilekkel egyaránt. A háború és a térség pacifikálásának teljes költségét 1.9 ezer milliárd dollárra becsülik. A szakértői becslések megbízhatóságának ismeretében sejthetjük, hogy a valós költségek valószínűleg  még ennél is nagyobbak lesznek. Ekkora összegből békét lehetne vásárolni Palesztínában, vagy Románia szintjére hozni fél Afrikát. Az 1.9 ezer milliárd dollárt, vagy sokszorosát közvetve, vagy közvetlenül mi, a Birodalom és a kolóniák lakossága fogjuk kifizetni. A halottakkal csak George W. Bush lelkiismeretének kell elszámolnia.

A körülzárt városból, a homokviharon át müezzin hangja érkezik. Szent háborúra hívja a hívőket. Függetlenül attól, hogy hogyan végződik ez a háború, száz, kétszáz év múlva még mindíg égni fog az agresszor iránt érzett gyilkos gyűlölet az iraki áldozatok leszármazottaiban és szolidáris hitsorsosok százmillióiban szerte a világon. Mint ahogy az elesett angol és amerikai katonák leszármazottai is megszavazzák majd az újab és újabb kereszteshadjáratokat. Az olajkutak addigra kiapadnak és George W. Bush amerikai elnök találkozott teremtőjével. A helyiek szerint emberemlékezet óta nem volt a mostanihoz mérhető vihar az iraki sivatagban.

2003 március 27.

Az írás az azóta megszűnt korridor.hu portál Publicisztika rovatában jelent meg, 2003 márciusában. Noha George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke 2004 tavaszán bejelentette az amerikai hadsereg és szövetségesei győzelmét, a háború 2007 januárjában még tart. Eddig többszázezer iraki, és több mint 3000 amerikai és szövetséges katona vált az események áldozatává.

Metal Peace
Az amerikai álom
Levél egy olvasónak

Nézem az arcot a képernyőn. Eszembe jut egy amerikai mondás: "Would you buy a second hand car from this guy?" ("Vennél egy használt kocsit ettől a pasastól?"). Valamennyiünk élete, halála, jóléte ettől az arctól függ. Ha akarja, nagyvonalú ajándékokkal emel fel országokat, régiókat. Kormányokat nevez ki, kormányokat vált le, királyokat koronáz, diktátorokat helyez pozícióba, vagy cserél le, ízlése, kedve szerint. Törvényeket alkot, törvényeket hághat át, szabadon. Semmibe veheti a többség akaratát. Ha akarja, atombombáz.

George W. Bush amerikai elnök. Texasból jött képernyőmre. Vallásos ember. Újjászületett keresztény. Missziója van. Mint mondja, meg akarja szabadítani a Gonosztól a világot. Erre minden esélyt megkapott. A világ legerősebb gazdasága, legkorszerűbb tudománya és haditechnikája, korlátlan pénzösszegek állnak rendelkezésére. Elhatározása erős, lelkiismerete nyugodt. Szilárdan hiszi, hogy egyedül a világon neki Istentől fogant joga eldönteni, hogy a Gonosz hol  és kiben bújkál éppen. Megnevezheti, megmutathatja az aktuális Gonoszt és bármikor, bárhol, bármekkora erővel lesújthat rá. Egyedül Istennek tartozik számadással. Isten fiával, mint mondja, személyes kapcsolatban áll. Isten amerikai. Texasi.

Isten fián, Jézus Krisztuson keresztül most azt parancsolta George W. Bushnak, hogy indítson háborút Arábiában. Sorakoztassa fel a világ legerősebb hadseregét és támadjon meg egy sivatagi országot. Hódítsa meg a területet, űzze el, vagy semmisítse meg engedetlen uralkodóját. Váltsa le a rendszert és helyezzen engedelmes kormányt hatalomra. Jézus Krisztus, aki békét hozni jött erre a világra, azt mondta George W. Bushnak, hogy kezdje el bombázni Bagdadot és Basrát. Bombázzon éjjel és nappal, ameddig szükséges. Bombázzon lézer irányítású, műholdakkal vezérelt bombák, cirkálórakéták tízezreivel. Lövesse a világ legnagyobb ágyúival a városokat. Vessen be rádióaktivitást sugárzó lövedékeket, gyujtóbombákat, mérgesgázt, ha kell, dobja rájuk a világ legnagyobb konvencionális bombáit, vagy akár az atomot. Tankokkal gázolja le az ellenállást. Lövesse szét a gyárakat, erőműveket, vízműveket, rombolja le a hidakat, az úthálózatot, az ország teljes infrastruktúráját. Megsemmisíthet lakóházakat, templomokat, iskolákat, kórházakat is, ha úgy adódik. A civil lakosság nem célpont ugyan, de a halott gyermekekkel, asszonyokkal, öregekkel senkit sem fognak elszámoltatni, sem most, sem az Ítélet Napján, akármekkora is legyen a számuk, akármilyen iszonyatos volt a haláluk. Ezt mondta George W. Bushnak Jézus Krisztus. A sereg felsorakozott. A Vezér parancsára vár.

2003 március 18.

*  *  *  *  *

Jump to the beginning of the writing - Ugrás az írás elejére

Jump to the top of the page - Ugrás az oldal tetejére

Kedves Gyulai Bence!

 Mindenekelőtt elnézését kérem, amiért egy ostoba félreértés miatt eddig nem volt módom válaszolni a WANTED ‘99/5 számában megjelent Bombázd Magad című írásomra reflektáló levelére. Nagyon köszönöm, hogy írt. Örülök, hogy cikkem elérte célját és a beérkezett levelekből ítélve az emberek elgondolkoznak azon, ami a szomszédos Jugoszláviával történt - ami szerintem bármelyik kis országgal bármikor megtörténhet. Igaza van, amikor úgy érzi, hogy dühös vagyok a történtek miatt. Egyrészt általában nem tudok közömbös maradni értelmetlen rombolás láttán, másrészt személyesen is érdekelt vagyok a dologban. Nagyon közeli, kedves, a Balkánon történtekben tökéletesen ártatlan barátaim és gyermekeik élnek Belgrádban, akik heteket töltöttek az életükért reszketve az óvóhelyen, miközben a harci gépek kéttonnás bombákkal próbálták meg kibombázni a közeli repülőtér 70 méter mélységben telepített radarállomását. A kéttonnás bombának akkora ereje van, hogy egy embert a robbanástól sokszáz méterre is egyszerűen felemel és kidob az ágyból. Képzelje el, hogy mit érzett ezek alatt a hetek alatt az óvóhelyen a 10 éves Luna. A saját tehetetlenségem miatt is dühös vagyok. Azért, mert úgy érzem, mindíg valaki más kezében van a sorsom és a szeretteim sorsa. Ráadásul ezek a kezek nem is biztosak, nem is tiszták és egyáltalán nem az az elsődleges céljuk, hogy nekem, nekünk jobb legyen. Ebből nagyon elegem van.

Egy nagy háború végén, börtöntáborban születtem. A háború a politika egyenes folytatásaként kezdődött, nem a háborúzó országok polgárainak, vagy hadseregének akaratából, hanem politikusok agyalták ki és politikusok nem akadályozták meg, amikor erre még lett volna mód. A háború után politikai terror kezdődött Magyarországon. Magukat politikusoknak nevező emberek tették pokollá az állampolgárok hétköznapjait. Szögesdrótok és aknazár közé zárták a népet, ütötték, verték, bebörtönözték, rabszolgamunkára kényszerítették őket, beleértve a saját családomat és barátaimat is. Politikusok döntötték el, hogy miről írhatnak az írók és ki utazhat külföldre. Megszabták még azt is, hogy milyen zenét hallgathatunk. Aztán jött ‘56. Akasztott emberek himbálódznak a fákon, nemiszervük széttaposva. A Szabad Világ rádiója lelkesen további harcra buzdítja a budapesti srácokat, mondván: az ENSZ csapatok már közelednek az osztrák határhoz. Politikai okokból hazudott a Szabad Világ rádiója, politikusok akaratából kellett ezreknek meghalnia.

 Úgy alakult, hogy végül el kellett költöznöm Magyarországról, mert a politika lehetetlenné tette írói, művészi munkámat. Telefonomat, lakásomat, nyilvános helyeken folytatott beszélgetéseimet lehallgatták, követtek, bárhová mentem, figyelték minden lépésemet, figyelmeztettek és fenyegettek, betiltották a munkáimat. Sokat utaztam azóta, bejártam a világ jó részét, nem túristaként, hanem otthont keresve. Egy pusztuló világot láttam, pusztuló természetet és pusztuló kultúrákat, s a pusztulás okait vizsgálva mindíg a politikához, a politikusokhoz jutottam. Tudja, hogy száz évvel ezelőtt még nem kellett útlevél az utazáshoz? Aztán, húsz év múlva Magyarországra látogattam és nagyobb káoszt találtam, mint amikor elutaztam, s az országban éppen azok, akik ezt az elképesztő szemétdombot, nagy hűhóval létrehozták, a politikusok a sztárok. Az egyik dilettáns, vagy korrupcióban fogant döntés a másik után. A lakosság nagy része a nyomor küszöbén él, morálisan szétesett. Igen, dühös lettem és felháborodtam, amikor kiderült, hogy amíg a hastáncosnőknek alkalmassági vizsgát kell tenniük Magyarországon, a sok ember sorsáért felelős politikusoknak nem. Még pszichológiai alkalmasságukat sem vizsgálja meg senki, ami a minimum lenne egy ésszerűen felállított rendszerben.

 Volt alkalmam megismerni az emberi természetet és nincs nagy véleményem róla. Éppen ezért nem hiszem, hogy bármilyen reprezentáción alapuló szisztéma működőképes volna, abban az értelemben, hogy működése a képviseltek jól felfogott érdekét és ne csak a képviselő és klánja hasznát szolgálná. A reprezentációs demokrácia túl nagy hatalmat ad az úgynevezett ‘képviselők’ kezébe, akik a kusza törvénykezési labirintus miatt könnyen el tudják kerülni a felelősségrevonást az általuk okozott károkért. A közvetlen, direkt demokráciában hiszek, ahol az emberek maguk döntenek a sorsukat befolyásoló kérdésekben, minden jelentősebb kérdésről szavazva. Úgy gondolom, hogy a reprezentáción alapuló demokrácia túlhaladott dolog. Létrejött, bebizonyosodott, hogy ugyanúgy nem működik, mint az előző formák, ugyanúgy kiszolgáltatottá teszi az embereket, ugyanúgy csak gyilkolással és rombolással tud konfliktusokat megoldani, ugyanolyan ellenőrizhetetlen, az állampolgárok számára ugyanolyan átláthatatlanul, kiszámíthatatlanul működik, mint az összes megelőző politikai rendszer.

 Azt írja, hogy ne bélyegezzek meg embercsoportokat. Nos, hogyan minősítene Ön mondjuk egy rablóbandát? Vagy a szerb Arkan kapitány gyerekeket karóba húzó különítményeseit? Vagy a náci pártot? Jugoszlávia egész népét, beleértve szerbeket, magyarokat, romákat, albánokat, bosnyákokat, horvátokat egyetlen, az eseményekért felelős csoportként kezelte és kollektív büntetést alkalmazott a NATO, amikor szétbombázta országukat. Én nem emberek csoportját, hanem egy foglalkozást minősítek. Úgy gondolom, hogy egy teljes, művelőinek igen jól jövedelmező foglalkozási ágra, a politikusokéra egyszerűen nincsen szükség, sőt, létezése igen sok kárt okoz a nem politikusok nagy részének. Mint ahogy nincs ma már szükség, mondjuk faeke-készítőkre, ugyanúgy nincs szükség politikusokra sem, hiszen rendelkezésünkre áll a technológia - számítógépek, internet - amelynek segítségével az állampolgárok kellően informálódva, tételesen szavazhatnak minden olyan kérdésben, amit eddig a fejük fölött, olimposzi magasságokban operáló érdekcsoportok döntöttek el, elsősorban saját, személyes érdekeiknek megfelelően, a választók helyett. Miért van szükség képviselőre, ha mindenkinek módja van, itt és most képviselnie magát?

 Az elmúlt tíz év történetében láthattuk, hogy a politikusok meghirdetett világnézete, programja milyen könnyen éppen az ellenkezőjére tud változni, ha a hatalomhoz jutás, vagy a hatalomban maradás érdeke ezt kívánja. Szavazni lehet, de mi értelme van akkor, ha a szavazással hatalomra juttatott ember egyszerűen megteheti, hogy nem azt csinálja hatalmával, amit megígért. Az igaz, hogy a képviselőket elméletileg vissza lehet hívni, de Ön például hány visszahívott képviselőt tudna megnevezni? Az is igaz, hogy a képviselőket ki lehet szavazni hivatalukból. Viszont akkor is hatalomhoz juthatnak pártlisták révén. A képviselői demokrácia folyamata teljességgel ellenőrizhetetlen, különösen ahogy az alkalmazásra kerül Magyarországon. Nem válaszokat kiagyaló képviselőkre, hanem kérdéseket megfogalmazó szakemberekre van szükség, akik például így fogalmaznának meg nekünk egy konkrét helyzetet: ennyi és ennyi pénzünk van, mire költsük? Kicseréltessük-e az utcanévtáblákat, vagy inkább tisztítsuk meg a Dunába ömlő szenyvizeket, hogy ne folyékony szar hullámozzon keresztül a városon és a gyerekeink újra fürödhessenek a folyóban?

Levelét mégegyszer megköszönve üdvözli,